rattlead.hu
A nem létező csikidám zenei stílus hazai helytartója által „sátánista amerikai lény”-ként jellemzett Alice Cooper budapesti koncertje elmaradt ugyan, de a baj ezzel még nem oldódott meg, hiszen pár napja nem átallott kiadni egy friss lemezt. Úgy bizony, veszélyben az emberiség, főleg az ártatlan lelkű fiatalok, de talán még nem késő cselekedni, és bezúzni az összes fizikai példányt, aztán töröltetni ezt a szennyet az összes online felületről! Gyorsan kell cselekedni, még mielőtt arra eszmélnénk, hogy megfordult a templom tornyán a kereszt, és bizony maga az Ördög ül az orgonánál. És természetesen a Road című friss Cooper-lemez dalaiból szemezget, miközben épp lángba borítja a világot.
Bármennyire is megmosolyogtató, a jelek szerint még mindig vannak olyanok, akik ilyesmit képesek vizionálni egy mezei rockbanda ténykedése kapcsán. Az pedig külön vicces, hogy aki a legnagyobb erőkkel kongatja a vészharangot, az jó harminc évvel ezelőtt még semmi kivetnivalót nem látott abban, hogy az Alice Cooper előtt hajbókoló Garth az ő hangján szólaljon meg a Wayne Világa című klasszikus rock and roll filmben. Na persze, akkoriban ezzel lehetett tovább fokozni az ismertséget, manapság meg azzal, hogy misét tartunk egy szaros rockbuli megrendezése ellen. Ki tudja, mi okból, de végül elmaradt a Hollywood Vampires magyarországi koncertje. Lehet, hogy a szeretet jegyében elmormolt gyűlölködő imáknak semmi közük a dologhoz, mindenesetre köszi szépen, haver, de tényleg. Örülhetnek azok, akiknek jelenése lett volna ezen a förtelmes fekete misén, mert így a lelkük helyett csak a koncertjegyük fog elrohadni.
Az a legnagyobb gond az effajta álláspontot képviselő emberekkel, hogy mérhetetlenül el vannak tájolva, de legalábbis jó negyven, de még inkább ötven évvel le vannak maradva a jelen korhoz képest. Azt képzelni ugyanis, hogy a rockzenének még manapság is bármilyen jellegű megrontó, lázító, netán felforgató ereje van, hatalmas tévedés. Ebből a szempontból kedvenc műfajunk sajnos annyira életképes csupán, mint szegény Bernie a Hóbortos hétvégéből. És hiába is rángatják azt a szerencsétlen korpuszt Larry és Richard módjára a fiatal zenekarok, az élet látszata sajnos attól még nem lesz egyenlő az élettel.
Ez van, a rockzene világából sajnos már rég eltűnt a veszély. Az egykori kábszer- és alkoholmámorban tobzódó fesztiválok szép lassan családi rendezvényekké szelídültek, a zenészek baromira megtanultak zenélni, és jó részük messziről kerüli azt az önpusztító életmódot, amit a műfaj első generációja képviselt. A csajozás gondolatától pedig a jó Isten óvja meg őket, nehogy aztán évekig kelljen a bíróságra járniuk egy görbe éjszaka miatt. Hát igen, megette a fene az egészet. A klasszikus értelemben vett rock and roll életmód ma már olyan távoli eszménykép, hogy lassan már abban is kételkedni kezdünk, hogy létezett-e valaha egyáltalán.
Szerencsére itt vannak nekünk az olyan, máig aktív matuzsálemek, mint Alice Cooper. Az egyik utolsó hírnöke annak a letűnt korszaknak, amikor még mindent megtehettél, ha egy menő rockbandában játszottál, sőt, még annál is többet. Persze-persze, tudom én, hogy már ő is évtizedek óta tiszta életet él, és hívő keresztényként tengeti öreg napjait, de akkor is. Az én szememben mindig is az egyik leghitelesebb figurája lesz ennek az egész rockcirkusznak. Elég csak végignézni az életművén: mindent egybevetve a huszonkilencedik lemezét adta most ki, ami már önmagában is szédítő. Ez az ember nem csupán része a rocktörténelemnek, hanem maga a rocktörténelem. Az pedig külön dicséretes, hogy még mindig örömét leli a dalszerzésben, annak ellenére is, hogy a közönség nagy része a régi slágerek miatt jár a koncertjeire.
Pedig érdemes venni a fáradságot, és némi időt áldozni a mester legfrissebb alkotására, főleg ha azon puristák közé tartozik a kedves hallgató, akik szerint a hetvenes évek eleji lemezek jelentik a Cooper-életmű savát-borsát. Már a műsort nyitó I’m Alice is rögtön az aranykorba repít vissza bennünket, és a dal hallatán lelki szemeink előtt a kifakult régi videókról ismert fiatal Vincent Furnier elevenedik meg. De a hatalmas ősrock riffel indító All Over the World szintén ezt a világot idézi, főleg amikor a fúvóshangszerek is felcsendülnek. Pont mint a régi szép időkben. Ám amikor épp kezdenénk beleképzelni magunkat a dicső hetvenes évekbe, jön az egyébként kellemes sodrású Welcome to the Show jópofán tatás tombolása, és egy csapásra visszaránt bennünket a jelenbe. Mielőtt még tiszteletlenséggel vádolnának, gyorsan hozzáteszem: szeretnék én majd feleennyire menő tata lenni, amikor megöregszem.
Két vendég gitáros is tiszteletét tette a stúdióban, elsőként Kane Roberts nevét illik megemlíteni, aki ugyebár régi bűntársa Cooper bácsinak. Na, ő aztán nem volt kapható a nosztalgiázásra, és ennek megfelelően egy embertelenül masszív, megfontoltan döngölő zúzdával járult hozzá a lemezhez. De hát mi mást is várhatnánk egy ilyen erőembertől, mint egy vérbeli, nehézsúlyú metal pusztulatot, nem igaz? És bármilyen hihetetlen, a Dead Don’t Dance a maga durvaságával együtt is baromi jól áll a veterán énekesnek.
A másik neves vendég pedig nem más, mint Tom Morello, aki nagyjából az utolsó ember, akiről el tudtam volna képzelni, hogy valaha is köze lesz egy Alice Cooper lemezhez. Ám a jó Tom jött, látott, és hozott egy olyan nagy büdös groove-ba mártott rock and roll riffet, hogy a fülem kettéállt tőle. Azt nem tudom, hogy a felettébb kellemes gitárszólót is ő követte-e el, mert ha igen, akkor nem tudom, mi a francért nyekeregtette a hangszerét évtizedeken keresztül, ha ilyet is tud. Mindegy is, a lényeg az, hogy a White Line Frankenstein a korong egyik legerősebb nótája, Tamás barátunk büszke lehet magára.
Na persze, azért a többi nótával sincs gond, elég csak a Big Boots kellemes ősrockjára gondolni, aminek a szövegét a feministák garantáltan imádni fogják. De a Road Rats Forever enyhén ZZ Top-os hangulata is nagyon rendben van, akárcsak a The Big Goodbye már-már metalos agressziója. Teljesen egyértelmű, hogy az aranykor megidézése volt a zenekar célja ezzel a lemezzel, de szerencsére ez nem jelenti azt, hogy nem engedtek teret a műfaji kikacsintgatásoknak.
Alice Cooper kérges kezű öreg mesterember módjára továbbra is rendszeresen szállítja a megbízható minőségű munkadarabokat. Elhivatottságát jelzi, hogy a friss lemezein sem hajlandó egy bizonyos színvonal alá menni, még annak tudatában sem, hogy úgysem hallgatja meg azokat senki. Pedig a Road-ot igazán nagy kár lenne kihagyni, és még azok számára is érdemes belehallgatni, akik kizárólag a nagy slágerekkel azonosítják a vén sokk-rockert. Ha másért nem is, legalább tiszteletből hallgassa meg mindenki az új albumot, aztán lehet menni a koncertre énekelni a Pojzent. Na persze csak olyan helyeken, ahol a helyi keresztények nem indítanak keresztes hadjáratot egy öreg keresztény ellen. Hogy is mondta Alice? I Am Made of You…
