Fémforgács
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Olyan csodálatos az ősz, annyi energia és szépség áramlik belőle, pedig nem más, mint a természet lassú halála, hogy aztán Főnixmadár módjára új életre keljen a hamvaiból. Bizony, a szépség és az elmúlás, a tisztesség, a lelki emelkedettség képes kéz a kézben járni, ennek a kettősségnek pedig van akkora ereje, hogy külön műfajként jelenjen meg a metal zenei palettán is. Ez nem más, mint a melodikus doom metal, aminek valamire való képviselőit ugyan meg tudnám számolni a két kezemen, mégis komoly szerepet töltenek be a lombhullás időszakában az életemben. Egy ilyen kiadvány pont beleillik az egylemezes sorozatunkba is, mivel csak egyetlen dobás adatott meg neki, amit minden erénye ellenére szépen elfelejtett a világ. De van, ami és aki nem felejt: ahogy a fákba belekarcolja évgyűrűit az idő, ahogy az egykoron élő, lélegző zöld levél belegörnyed a borús és ködös évszakba, úgy maradt meg bennem is a spanyol Elbereth korongja, az 1995-ös …And Other Reasons.
Már csak abból a szempontból sem volt nehéz dolga a csapatnak velem kapcsolatban, hogy (és tudom, hogy ezt sokan furcsállják) alapvetően elismerem, de valahogy nem tudom a másoknál tapasztalt módon imádni a korai My Dying Bride, Anathema, Paradise Lost mesterhármast, azonban az általuk keltett hullámban nagyon szeretek csemegézni és elhessegetni a kópiák gondolatát. Első körben ugyanis be kell ismernem egy kacsintás mellett, hogy az Elbereth erre a farvízre kívánt felülni és nem nagy sikerrel, mégis valahogy sikerült a zsáneren belül megütniük egy egészen kellemes egyedi hangot. Hatások tekintetében nem feledkezhetünk meg azért a melodikus doom egyik legzseniálisabb bandája, a norvég The 3rd and the Mortal munkásságáról sem, akiknek több lemez is összejött bőven magasabb minőségben, de ugyanúgy megemlíthetjük a The Gathering nevét is.
Az egyedi hang itt kétszer aláhúzandó, mivel leginkább az énekhangra gondolok alatta. Az 1992-ben indult, mezei death metal hordaként tevékenykedő banda ugyanis számtalan hörgő, morgó dalnokot elfogyasztott, míg végül egy hölgy, Lola Marquinez kezébe adták a mikrofont, akivel nemcsak az ének, hanem a zenei stílus is változáson esett át. Szó se róla, Lola nem az elveszett, soha nem értékelt zsenik tárházát erősíti, egy egészen más oldalról tudott megbolondítani: akcentussal, itt-ott csúszásokkal előadott szövegei egyszerűen szívmelengetőek. Miközben belesimulunk a lassú elmúlásba, a rövidülő nappalokat váltó szürkeségbe, ez a hang képes méltó búcsút venni a nyártól, elfogadtatni velünk az elkerülhetetlent és elültetni bennünk a remény magját, valamint a vágyat az újrakezdésre. A folyamatosan érkező dallamokba kapaszkodva nem vágyjuk a tökéletességét ennek a zenei utazásnak, egyszerűen csak belekapaszkodunk a nosztalgia szellőbe, ami olyan könnyedén húz végig minket a produkción, mintha csak egy tollpihék lennénk.
Minden erénye, szerethető hibája ellenére az Elbereth korongja nem a megismételhetetlen, jogtalanul elfeledett kiadványok sorát bővíti, sokkal inkább egy személyes kedvenc képében került be ebbe a sorozatba. Olyan dolgok felett, mint a brutális és nem igazán megindokolható lemezhossz én sem tudok azonban szemet hunyni. Az órás játékidő felé közelítő kiadványon ugyan első perctől az utolsóig bármikor előfordulhatnak szívbe markolóan szépséges dallamok, mégis ezek közé bőven ékelődtek be jellegtelen és unalmas momentumok, ami ha nem is hallgathatatlanná, de valódi háttérzenének valóvá változtatja a végeredményt. Lassan itt a nyár vége, az utolsó izzadságcseppek gyűjtik össze maradék erejüket a tarkómon, hogy búcsút vehessenek tőlem, így viszont érdemes volt egy kicsit elővennem ezt a kellemes anyagot, ahogy meg fogom még tenni a jövőben is párszor a megfelelő hangulat megteremtéséért.
