rattlead.hu
Az utóbbi évek pozitív tapasztalatai egyértelműen arra bátorítanak, hogy adjak esélyt a ’80-as évekből ismert/kedvelt bandák hosszú kihagyás után megjelentetett visszatérő lemezeinek. Ha szerettem őket, valószínűleg megőriztek valamit a régi tűzből, stílusból, és ezért nem csalódom majd bennük, ha pedig nem, akkor annyi idő eltelt azóta, hogy ők is változtak, és bizonyára meg akarnak felelni a jelen kihívásainak, azaz nagy valószínűséggel egy nívós anyagot tesznek le az asztalra. És ez általában így is van. Mondjuk, a Fifth Angel idei lemeze ebből a szempontból éppen hogy kakukktojás, hiszen az ő nagy visszatérésük már öt évvel ezelőtt megtörtént, én azonban azt az anyagot kihagytam, így az egyetlen viszonyítási pontom az 1986-os debüt album, amit, bár a mai napig megvan, csak elvétve hallgatok, és sem „a maga idejében”, sem azóta nem hagyott bennem mélyebb nyomot.
Nem úgy, mint az amerikai heavy/power kvintett most június közepén napvilágot látott alkotása, amely ellentmondást nem tűrően hallgattatja magát, és amelyről rövid idő alatt lett is néhány kedvenc nótám. A banda régi felállásából hárman ugye most is itt vannak: Ed Archer gitáros mellett Ken Mary dobos és John Macko basszusgitáros alkotja a kemény magot, akik Steven Carlson személyében egy remek énekest találtak maguk mellé, második gitárosnak pedig Mary Flotsam and Jetsam-os kollégáját, Steve Conley-t invitálta meg a csapatba. Hozzáteszem, az előző albumon (The Third Secret – 2018) ebből az ötösből még csupán ketten (Mary és Macko) szerepeltek, úgyhogy a mostani muzsikát hallva úgy érzem, ezzel a line-uppal végre igazán kijött nekik a lépés.
Először is, az anyag rendkívül hangulatos: a számokat időnként összekötő narrációk alapján egyből sejthető, hogy a dalok egy összefüggő történetet mesélnek el. A Fifth Angelt zeneileg sokan hasonlították a Queensryche-hoz, illetve a Crimson Glory-hoz, ám Carlson hangja meg sem közelíti Tate vagy Midnight magasait, említett pályatársainál jóval „férfiasabban” énekel. Én sokkal inkább a Vicious Rumors, a Jag Panzer, az Iced Earth és a Kamelot világával érzek közeli rokonságot, hozzátéve, hogy a frontember egyes részeknél a megtévesztésig Rob Halford-osan (On Wings of Steel, We Are Immortal), máshol pedig Bruce Dickinson-osan (Five Days to Madness) énekel.
Érdekes az album kezdése: az instrumentális intróból (Descent into Darkness) akár teljes jogú nóta is lehetne, ám az egy perc elteltével hirtelen megszakad, és egy teljesen új téma, a címadó dal veszi át a helyét. Második teljes szerzeményként máris érkezik legnagyobb kedvencem, a Resist the Tyrant, amelynek alapriffje ugyan zavaróan hasonlít az Avantasia Twisted Mind-jának elejére, ám ezt hamar feledtetik a bődületes refrénnel és a remekbe szabott gitárjátékkal. Alig várom, hogy augusztus 12-én, Kortrijkban együtt üvölthessem az énekessel a „We will break the silence, we resist the tyrant” refrént… 
Az ezt követően elhangzó On Wings of Steel sem rossz nóta, utána viszont ismét egy gyöngyszem, a diadalmas himnuszként lobogó We Are Immortal következik. Carlson talán a Blinded and Bleeding refrénjében énekel a legmagasabb hangfekvésben, zeneileg pedig ebben a dalban köszön vissza a legerőteljesebben a Judas Priest szellemisége. Az anyag második felében Mary-ék egyre több dalban merészkednek hat perc fölé, azonban – talán éppen az előadás filmszerűségének köszönhetően – így sem érzem hosszúnak a több mint egyórás játékidőt. Természetesen itt is elhangzik még néhány erőteljes tétel, remek nóta, például a már említett Five Days to Madness vagy a The End of Everything, összességében pedig nyugodtan kijelenthető, hogy a When Angels Kill egy szórakoztató, egyenletesen magas színvonalú alkotás.
A Fifth Angel a ’80-as években egy jó nevű második vonalbeli csapat volt. Idei lemezük véleményem szerint sokkal karakteresebb anyag, mint 36 évvel ezelőtti bemutatkozásuk, úgyhogy csak remélni tudom, hogy a mai „médiazajban” is megkapják a megérdemelt figyelmet.
