Fémforgács
Ritkán kapunk visszajelzést a munkásságunkról, de a koncerteken megforduló arcok rendszeresen dicsérik a Forgács dolgait, aminek szerintem az egyik legfőbb oka, hogy egy remek kis társaság áll mögötte. Egyesek jönnek, mások mennek, vannak aktívabb, csendesebb arcok, de a háttérben gyakran dumálunk egymással. A legfőbb tevékenység természetesen egymás “etetése” olyan lemezekkel, amelyekről azt gondoljuk, hogy az a másiknak nagyon bejönne. Néha beletrafálunk, máskor kevésbé. Most egy “beletrafálós” ajánlás következményével találjátok magatokat szemben, ugyanis Armand kollégám hívta fel a figyelmemet az egyszerűen Lo Egin (néhol kisbetűvel, máshol nagybetűvel írják, én maradok ennél a formulánál) néven futó projektre, ami szerintem minden ízében különlegesnek mondható.
Az öt fős brit banda már évek óta kísérletezik, koncertezik a tökéletes táptalajt biztosító, elmeroggyant törekvéseket sem visszautasító városi alagsorokban, eldugott csehókban, menet közben pedig szép lassan megtalálta a saját hangját, aminek a Volumancer című bemutatkozásuk lett a legfontosabb eredménye. De mégis mit játszik ez a fiatalokból összeállt, információt egyébként nem túl bőkezűen osztogató zenekar? Lecsupaszítva, leegyszerűsítve a dolgokat angolosan elegáns sludge/doomot, amit fúvós hangszerekkel egészítenek ki. Lehetséges, hogy elhangzott valakitől egy “Úgysem tudsz doomot játszani ilyen módon!” kijelentés, mire jött a magyaros virtust sejtető, egyébként máshol is megtalálható “Fogd meg a söröm.” reakció. Reális esély is akad a történésekre, mert az egyik zenész magyar származással is büszkélkedhet.
Rendszeres olvasók már fejből nyomják, hogy mennyire nem csípem a metalban az oda nem illő hangszereket, mert jellemzően három lehetőséget tartogat egy lemez számára: az első, hogy szimplán szar lesz, mert a megjelenő extra (fúvós, vonós, szimfonikus mindent bele) értelmetlen körítésnek hat. A második lehetőség, hogy szépen belekomponáják az összképbe, csak épp giccshalmazzá válik tőle minden. A harmadik és egyben legritkább eshetőség a tökéletes fúzió megvalósulása. Ez azt jelenti, hogy a hagyományos gitárokon, dobokon túli hangszerek teljes értékű zenei elemként szerepelnek a dalokban és nagy eséllyel nélkülük nem is működnének.
A Volumancer tökéletes példa lehet, mivel a fiatal zenészek a gitárral egyenértékűvé tették a fúvósokat, energiát, erőt pakoltak a megszólalásukba és nem mellesleg nagyszerű tételeket írtak az elképzeléseikhez. Nyugodtan odatehetjük a lemez műfaji meghatározásához az experimental jelzőt, itt-ott a drone címke is feltűnik velük kapcsolatban, de a zaj által keltett hangulatok nem annyira jellemzők rájuk. Sőt, kifejezetten zenei az, amit csinálnak a kétségbeesett, karcos vokál és a ropogós megszólalás mellett is. A harsonák, kürtök, szaxofonok nem színesítenek, díszítenek, lazítanak ezen a korongon, hanem sokszor kifejezetten skizofrén hangulatképeket festenek elénk, arcunkba fröccsentve a kimért tempóval érkező őrületet. Itt minden hangos, felkavaró és a súlyos doom riffeknek, mélyen búgó basszusnak köszönhetően húsba maró még akkor is, amikor szinte minimálra veszik a figurát. A szárított hússal és borotvapengével táplálkozó énekes és a kavalkád alaposan meg is dolgoztatja az idegrendszerünket. Én simán kukáztam volna leírás alapján az egész koncepciót, ha mindezt nem hihetetlenül okosan művelnék. A keménység mellett ugyanis az alig 36 perc fölé kúszó játékidőben bőven jut lehetőségünk arra, hogy egy kicsit megpihenjünk, elkalandozzunk egy akusztikus betéttel, csendesítő morajlással.
Szaladjunk azért végig a dalokon is, hogy teljesen tiszta legyen a kép. Az Accursed Land azonnal beledob minket a mélyvízbe: a már említett eleganciával és kimért lüktetéssel tárja fel a Lo Egin elvetemült hangorkánját. Ember legyen a talpán, aki nem áll neki nagyokat bólogatni rá. Egyedül a dal közepe ül meg egy kicsit, ahol az éneké a főszerep, hogy aztán szépen eljussunk az egyértelműen megalapozott káoszig. Egy az egyben ezt nyújtja számunkra az Arise is, ami gyorsan a kedvencemmé vált az egész kiadványt illetően. A nyitás súlyossága mellé megjelenik egy csipetnyi free jazz utánérzés, a dal utolsó perceitől pedig nincs az a szomszéd, aki ne menekülne fejvesztve megfelelő hangerőn megszólaltatva. Az első komolyabb lélegzetvételhez való lehetőséget az Insomnia szolgáltatja, ami ugyan “könnyeden” indul, de aztán címének megfelelően borzolja fel az idegeinket. Ambient és dark jazz egyvelegbe robbantja be sludge őrlését, hogy aztán újfent lecsillapodjon. A lemeznek nagyjából feléhez érkezve a nem túl vidám, de szórakoztató egyveleg lassan elkezd hangulatilag is mélyebbre süllyedni: az 5-6 perces tételek után két monumentálisabb szerzeménnyel érkezünk meg a véghez. Az első ilyen tétel a The Things His Highness Overlooked. Kellemes cammogás ez, ami lassúsága ellenére nem mond le a kalandosabb megoldásokról sem. A kegyelemdöfést a címadó Volumancer szolgáltatja, ahol valóban megjelenik a drone és az experimental zajongás, a free jazz hatások. Brutális agonizálás, ami ha így nem is, de élőben biztosan hipnotikus élményt biztosíthat.
Talán nem árulok el túlzottan nagy titkot, hogy eléggé bejött ez az egyedi megközelítés, amit a Lo Egin bemutat nekünk, ugyanakkor hallgatás közben újra és újra felütötte fejét bennem egy gondolat. Annyi puskaport, ötletet belepakoltak ebbe a hosszú idő alatt, gondosan felépített anyagba, olyan leleményesen osztották be a játékidőt, tették a lemez végére az igazi agyzsibbasztást, hogy nehezen tudom elképzelni ennek a dalcsokornak a méltó folytatását. Ez a formula tökéletes, de úgy érzem, szinte teljesen ki is meríti a lehetőségeit a csapatnak. Elsőre hatalmasat tud ütni, ha valaki kellően befogadó, de annyira kötött, hogy nehezen tudnék előre vetíteni akár egy három lemezes diszkográfiát is. De az is előfordulhat, hogy ismét olyanra gondolnak majd a srácok a következő időszakban, amire más még nem, hiszen volt már erre példa, ebből született a Volumancer.
