rattlead.hu
Tetszik ez az anyag, jó ideje tervezem, hogy írok róla, ám ma, ahogy láttam a Shock! magazin oldalán is az ajánlót, úgy éreztem, nem halogathatom tovább a dolgot. 
Ilyenkor persze egy betűt nem olvasok el abból a cikkből, nehogy befolyásoljanak az ott elhangzottak. Másrészt, úgy általánosságban rendre felmerül bennem a kérdés: mi értelme ajánlót írni egy olyan lemezről, amelyet nagy valószínűséggel rengetegen meghallgattak már? Azzal győzködöm magam, hogy a véleményemet osztom meg az olvasókkal, és az külön bónusz, ha ennek hatására hallgatnak meg egy értékes anyagot, ami mellett egyébként lehet, hogy elmentek volna.
Az Elegant Weapons esetében egy tavaly alakult, nemzetközi formációról beszélünk, ami supergroupként indult, hiszen a csapat két alapembere a Judas Priest-gitáros Richie Faulkner, valamint a jelenleg is több zenekarban (Rainbow, Lords of Black, Sunstorm, The Ferrymen stb.) érdekelt, remek torkú énekes, Ronnie Romero, a május végén megjelent debüt albumot pedig Rex Brown (Pantera) basszusozta és Scott Travis (Judas Priest) dobolta fel. Hoppá, nem akármilyen felállás! Tegyük hozzá, a két utóbb említett muzsikus egyéb elfoglaltságai miatt ma már a Dave Rimmer (Uriah Heep)–Christopher Williams (Accept) páros alkotja a ritmusszekciót.
Milyen zenét várhatunk egy ilyen összetételű együttestől? Logikusnak tűnne elsőként a Judas Priest nevével fémjelzett, erőteljes heavy metalt említeni, amit némi blues-os füstösség fűszerez és erőteljes, dallamos ének koronáz meg. Úgy tűnik azonban, Faulkner mint fő dalszerző ebben a projektben éppen hogy szakítani akart a sztereotípiákkal, és végre olyan zenét játszani, amelyben nem a csikorgó gitárriffeké és a kétlábdobos tempóké a főszerep. A Judas Priest világára csupán nyomokban, rövid időre (Do or Die) emlékeztet az itt hallott zene: más az ének, más a riffelés, más a hangzás is. Ennek eredményeként egy lágyabb, hard rockosabb muzsika született, amelyben Romerónak a fiatal David Coverdale-ére hasonlító orgánuma válik meghatározóvá. A chilei származású énekest jómagam a Michael Schenker Group Immortal albumán hallottam először, ahol a számos vendégpacsirta orgánuma közül az ő hangja volt a domináns. Valószínűleg ebből adódik, hogy az Elegant Weapons bemutatkozó anyagát hallva is a MSG neve ugrik be elsőként. S hogy még kerekebb legyen a párhuzam, a Horns for a Halo-n Michael Schenker egy másik kultikus zenekara, az UFO egyik legendás nótája, a Lights Out átirata is elhangzik…
Faulknertől nemcsak diszkrét virgázásokat hallunk, hanem különleges hangzásokat, torzított témákat, szokatlan hangszeres megoldásokat is. Hősünk itt végre mindazokat a hangokat kijátszhatja magából, amelyek a műfaji kötöttségek, a Judas Priest karakterének keretei miatt eddig benne maradtak. Úgy tűnik, nagyon jól érzi magát ebben a szellősebb, napfényesebb zenei környezetben, amiből természetesen a keménység sem hiányzik: a Do or Die zakatolása, a Bitter Pill egymásra játszott riffelése és szólózása, plusz a gitár alap-megszólalása is a karcosabb vonalat erősíti, míg Romero a lágyságot adja ehhez a zenei elegyhez.
Kedvenc nótám egyértelműen a Blind Leading the Blind, amelyben az alapriff és a refrén is nagyon a rendben van. Ezt nem csak fizikailag, de a tetszési listámon is egy lírai nóta, a Ghost of You követi. Utóbbiban hangzik el a lemez talán legjobb szólója és Romero hangja is itt szárnyal a legerőteljesebben. A Bitter Pill ereszkedő gitárdallama, amit hammondos szintihangokkal színesítettek, a Spiritual Beggars munkásságát juttatta eszembe; a címadó nóta elejének lopakodó basszushangjaival Rob Halford Fight nevű zenekarának Little Crazy című dala előtt tisztelegnek; míg a legelvetemültebb torzításokat a Dirty Pig elején hallhatjuk Richie-től. Utóbbi dal vékony billentyűstémája ráadásul a korai Rainbow misztikumát is megidézi. A White Horse-ban a verzerész énekdallama vonja magára a hallgató figyelmét, a Downfall Rising-ot hallva pedig ismét csak a klasszikus Whitesnake jut eszembe, amelynek zeneisége itt egy modernebb, keményebb változatban ölt testet. A lemezen egyetlen gyengébb vagy unalmas pillanat sincs – azok számára semmiképpen, akikhez közel áll ez a fajta, alapvetően metalos hangzású, időnként lágyabb tónusú zene. Faulkneréktől itt senki ne várjon Judas Priest-es muzsikát; érdekes kísérlet, értékes anyag, remélem, lesz folytatása.
