rattlead.hu
Szívemnek igen kedves műfajban jelentkezett immáron harmadik nagylemezével idén április 28-án a virginiai Richmond városából a 2017 óta megbízhatóan pusztító Enforced nevű ötösfogat. A hátteret nézve a 80-as évek második fele/90-es évek legeleje nagy öregeinek (Slayer, régi Sepultura, sőt Demolition Hammer és Sodom) hatása erősen érezhető, de nem koppintásról van szó, ugyanis a betonerős, a thrasht a brutálisabb oldaláról megfogó zenei alap nyakon van öntve erős crossover-hatásokkal, amitől is korszerűen szól az anyag, nincs itt semmi avíttasság, kérem!
Ami a 33 perc 44 másodpercbe beszorított tíz tételt illeti, egyből szembeötlő, hogy arcbamászóan agresszív anyagról beszélünk, a fiúk nem tökörésznek, már a lemez nyitásakor belecsapnak a tempós tuka-tuka-lecsóba és bizony a korong témáinak többségében a 100% moshpit-pozitív hangszeres játék a meghatározó, amit hallva már rögtön vizionálhatjuk a törött orrokat és a repedt bordákat. Persze időnként lassítanak a fiúk (egy teljes egészében középtempós dal van csak a lemezen, ez a Nation of Fear), de sosem ül le a muzsika, a feszültséget gondosan fenntartják a srácok egész végig, mégpedig a nyaktörő reszelések mellé remek groove-okat és döngölést prezentálva. Ez köszönhető az okosan megírt gitártémáknak (Will Wagstaff és Zack Monahan gitárosok remek munkát végeznek, ízes betétekkel megfűszerezett, sűrű riffelésük duzzad az energiáktól) és – számomra – a zenéhez tökéletesen passzoló, bikaerős vokálnak, melyet Knox Colby szolgáltat nekünk, éspedig vadállat módon! Az általam igen kedvelt, telt üvöltést tolja hatalmas tüdővel és ugyan a hangszínei nem túl változatosak, nyoma sincs a „gonosz manó”-jellegnek, hanem végig elementáris dühvel vágja arcunkba gyűlöletgazdag orgánumát, ami rendkívül jól kiegészíti a hangszeres szekció által produkált, bulldózer-erejű riffcunamit – ha hasonlítani kellene valakihez, olyasmit tessék elképzelni, mintha Steve Reynolds (Demolition Hammer) a néhai Riley Gale-lel (Power Trip) egyesítené hangszálait és energiáit. Alex Bishop dobolása teljesen rendben van, remekül aládolgozik a harapós gitártémáknak, mindent oda tesz, ahova kell, nincs szétütve az anyag. A lemez hangzása is remekül el lett találva, nincs felpolírozva (erősítvén az oldschool hatást), semmi széttriggerelt dobsound, minden a helyén van és kellőképpen mocskos és tömény ahhoz, hogy a megfelelő hangerővel bőgetve kedvet kapjunk a berendezés és a körülöttünk tartózkodók azonnali lebontásához. Biztos vagyok benne, hogy élőben is kegyetlenül odavernek a dalok! Minden jóságával együtt a lemezzel a fiúk nem akarták újból feltalálni a spanyolviaszt – de erre nincs is szükség, gyönyörűen hozzák az adrenalinszintet és agressziót, amit egy tökös zúzdaanyagtól elvárunk! A thrash metal él és virul és amíg hasonló anyagokat prezentáló bandák létezni fognak, addig nincs miért aggódniuk a thrashereknek.
Zárásul csak annyit: MOSH!!!!!
