rattlead.hu
Ez a nap is eljött, megszületik a cikkem az általam második legjobb NIN-albumnak tartott (Nine Inch Nails-albumok rangsorolva) Pretty Hate Machine –ról a Házi Kedvencek rovatban, amit közel 4 éve ígértem meg Zozzie-nak 
,
Emellett pedig azért is megérdemel egy litániát a PHM, mert tökéletes aláfestő zenét nyújtott gimnáziumi éveimre, amikor dühös, lázadó tini voltam, és ez az életérzés az album esszenciája is egyben. De mielőtt a lényegre térnénk, pár szó az album születésének körülményeiről. Trent Reznor az album megjelenése előtti években egy clevelandi stúdióban dolgozgatott mindenesként, és ha épp ráérős ideje volt, a saját zenéit csiszolgatta a stúdióban. Itt kezdte el összerakni első albuma számait, és itt fogant meg a fejében a Nine Inch Nails név is. Végül pedig az itt összetákolt demónak köszönhetően kapott lehetőséget egy lemezcégtől, hogy felvehesse első teljes albumát, a többi pedig már történelem.
Nyilván a lemezen érezni, hogy Reznor mennyire a pályája elején járt, a szövegek sokszor klisések, a hangzás mai füllel néhol megmosolyogtató és nincsen meg a zenében sem az az ezernyi réteg, ami a későbbi NIN-számokat jellemzi egytől-egyig. Ám ennek ellenére nagyon is működik ez a korszak szinti pop bandáitól (Depeche Mode, Soft Cell) igen csak sokat merítő, rágógumiként a fülünkbe azonnal beleragadó refrénekkel és dallamokkal operáló, ám mégis mélységesen súlyos ipari elemeket felvonultató mestermű.
Az album számomra egyik legnagyobb erénye, hogy rendkívül személyes hangvételű. Reznor akkoriban nem a legszebb éveit élte, és természetesen arról írt, amit ismert, amit átélt, aminek az eredménye a sokszor fullasztó, introvertált, monomániás szövegvilág, ami bepillantást enged a hallgatónak az előadó lelkének legmélyebb bugyraiba is, ami kiválóan passzol az extrém módon dallamos, ám mégis eszméletlenül sötét ipari hangaláfestéshez. Ott volt egy huszonegynéhány éves srác, aki csak ki akarta magából írni a szorongásait és fájdalmait, amiből aztán egy korszakalkotó telitalálat született.
Az album nagyon erősen indít: a Head Like a Hole annak idején rendkívül népszerű volt az MTV-n is, nem ok nélkül. Lázadó szöveg, azonnal beragadó refrén és kellő mennyiségű agresszivitás + egyedi, az ipari zenék képi világát idéző videóklip = tuti siker. Ezután azonnal lassít Reznor, de mégis feljebb csavarja a düh-o-métert a Terrible Lie-jal, ami egyébként az egyik személyes kedvencem és tökéletes példája Reznor rosszabb éveinek kiüvöltött dühére és szenvedéseire. Persze itt is megvan az azonnal magával ragadó refrén és egy kis bugyuta szintizés. A Down in It és a Sanctified sem fog büntetést kapni sebességtúllépésért, de az ilyen szenvedős-kesergős-köldöknézegetős dalokat nem is a sebességükért szereti az ember. Aztán máris az 5. számnál járunk, a Something I Can Never Have-nél, ami számomra minden kétséget kizáróan a legjobb valaha volt NIN-ballada, még a Hurtöt is képes felülmúlni. Olyan mélységes letargia, fájdalom és kétségbeesés hatja át az egész nótát, hogy már az első akkordoktól elmegy az ember életkedve, de ez ebben az esetben maximális dicséretet jelent. Reznor elképesztően nagy mestere a hangulatteremtésnek, és a nagyrészt zongorán végigprüntyögött dal nagyon üt nyomasztóan minimalista zenei aláfestésével, a hallgató a végére beálló nagy, mélységesen üres csöndben azt érzi, mintha Fekete Laci jól megcsavarta volna a beleit és csomót kötött volna rájuk.
A hátralévő öt számból számomra a Sin emelkedik még ki toronymagasan furábbnál furább effektjeivel, dobgépével, nyálas refrénjével és a mindenen áthatoló gyűlöletével, vélhetően egy volt barátnő iránt. Az a gyanúm, hogy akkoriban alaposan rájárhatott a rúd Reznorra párkapcsolatilag, mert a számok legalább fele ilyen témát boncolgat, a rossz oldalon állva. Mindezt pedig néhol pusztító dühvel, néha pedig gyermeki naivitással tálalja nekünk, ami egyszerre teszi hitelessé és megindítóvá a sztorit.
Tovább nem is elemezgetném a számokat, hiszen erről az albumról egyszerre lehet nagyon sokat, és nagyon keveset is írni, méghozzá ugyanabból az indokból: számomra ugyanis inkább egy érzés az alkotás, mint egy megfogható dolog, ami nagyrészt abból a pár évnyi középiskolás korszakomból táplálkozik, amikor én is megéltem nagy mélységeket és magasságokat. Ha egy mondatban kellene összefoglalnom a Pretty Hate Machine-t, akkor csak annyit mondanék róla, hogy 10 tökéletes ipari-elektro dal dühös fiataloknak és csalódott bárkiknek. Remélem, Zozzie is egyetért velem.
Kedvencek: minden egyes szám, egytől-egyig.
