Fémforgács
A homályba burkolt természetre ereszkedő melankolikus tónusokat, a hagyományt, miszticizmust ötvöző finn Tenhi a neo-folk egyik megkerülhetetlen formációjává nőtte ki magát fennállásának közel harminc éve alatt. A banda neve “vént” vagy “sámánt” jelent, ami teljes mértékben tükrözi a zenekar hitvallását. Az együttest Tyko Saarikko gitáros/énekes alapította 1996-ban, akihez később csatlakozott Ilmari Issakainen. Noha a lemezeiken eddig számos muzsikus megfordult, de ők ketten jelenleg is stabilan alkotják a formáció kreatív magját. Az első felvételeiket, a Kertomuksia (1997) demót (1997) és a Hallavedet (1998) EP-t saját kiadásban jelentették meg. Személy szerint a bandát a Väre lemezzel ismertem meg, de a mai napig ez a két demó az, amit a legnagyobb zenei hatásaim közé tudok sorolni. Hangulatában ténylegesen páratlan felvételekről beszélhetünk. A számokban abszolút mértékben kiteljesedik a ködös és alkonyi mocsárvilág és északi táj szépsége. Debütáló lemezük, a Kauan 1999-ben látott napvilágot, erre már sok ember felkapta a fejét. Ezt a karakteresen neo-folkos behatású lemezt követte az Airut:ciwi (2000) kislemez, mely egyfajta zenei híd a Kauan és a 2002 megjelent Väre című második nagylemez között. Ez a kiadvány szerintem a mai napig a Tenhi legösszetettebb és legváltozatosabb alkotása, egyben a legjobb lemeze is. A 2006-ban megjelenő Maaäet és Airut:aamujen már kiszélesítette az amúgy is folyamatosan alakuló, akusztikus hangszereken alapuló hagyományos hangulatot és a kortárs rockzenére épülő szerkezetet egy ambient-szerű megközelítéssel, ami a 2011-es Saivo albummal teljesedett ki igazán (illetve a 2006-ban a Folk Aesthetic részeként megjelent Kaski is hasonló muzikális koncepcióval rendelkezett, ez a Prophecy Records gondozásában nemrég külön is megjelent). Ezután a bandát a következő anyagával kapcsolatosan ritka és kósza információktól eltekintve tizenkét évig csönd övezte. Igazán nagy örömmel fogadhattuk, amikor március 8-án bejelentették a Valkama névre keresztelt hatodik nagylemezt, amin egyfajta visszakanyarodást ígértek a korábbi, hagyományosabb értelemben vett dalközpontú megközelítéshez.
Idén június 9-én a Prophecy gondozásában megjelenő Valkama (ami egyebek mellett „kikötőt” vagy „menedéket” jelent), eredetileg egy tündérmeseként szánt utazásról szólt. Egy égő, háború sújtotta faluról, egy átkelőről a sötétlő vizek felett elterülő Holtak Szigetére. Ezt a szigetet a finn néphit Verisurmának (a vérhalált szenvedők helye) nevezi, ahol azok laknak, akik háborúban haltak meg, vagy pengével öltek meg és örökké vérüket hullatják annak partján. Ezalatt a bő tíz év alatt, amíg a banda az új albumon dolgozott, való világunk is elkezdett vérezni a maga rettegéseivel és háborúival karöltve. A tagok egyre inkább azt érezték, hogy történetük valóságot kezd ölteni, így egy ponton elértek oda, hogy témát váltsanak. Bár az eredeti koncepció rezonanciája még mindig hallható a végső műben és látható annak a képi világában, de Valkama végül egy harmonikusabb és megnyugtatóbb, sőt még világosabb anyag lett. Személy szerint nagyon kedvelem a homályos és borongós témákat, de társadalmunk eseményeinek tükrében jelenleg sokkal üdvösebben fogadtam ezt az átgondolt irányvonalat. Noha a Valkama mégis csak a melankólia védjegyével érkezik, de a hallható sötétsége ellenére a banda zenei kilépést kínál a modern világ borzalmaiból. Az új lemez az északi alkonyi világában egy ezüst szegély a horizonton, amely menedéket és békét ígér!
Valóban, az elsőnek közzé tett Saattue című nótában, mely egyben a korong felvezető darabja, feldereng egyfajta belső menedék víziója. Annak ellenére, hogy a borongós szomorúság érzete hatja át a szerzeményt mégis ott van benne egyfajta melegség és fény. Olyan, mint ha egy őszi alkony utolsó bágyadt napsugarai köszönnének vissza benne. Igazolja, hogy az új album ténylegesen egyfajta visszatérés a dalközpontúsághoz és fülbemászó tónusai a korong egyik slágerévé avanzsálják ezt a tételt. A letisztult hangszerelés Saarikko búskomor hangjával, halk kórussal és a jellegzetes hangzású „tenhis” billentyűjátékkal ismét felidézte bennem azt, amit én anno annyira megkedveltem a zenekar muzsikájában. Azaz a természet hangulatára kivetítve egyesül benne a búskomorság és a fennkölt szépség. A Saattue-hez egy szöveges videó is készült, aminek a képi világát úgy oldották meg, hogy gyertyával világították meg a lemezborítót. Ez egy különös fényhatást kölcsönzött a felvételnek. A benne látható füst is valós gyertyafüst. Ez az egyszerű és mégis látványos kivitelezés hibátlanul reflektáltja a Saattue lényegét. Ezt a ködszerű varázslatos hangulat-fátylat a Kesävihanta sem oszlatja el. Érdekes a dalban feltűnő női ének, ami nem egy mindennapi fogás a zenekar részéről. A férfi énekkel kiegészülve elbűvölő összhatást nyújt. Ezután egy kicsit markánsabb dallamok következnek a címadó Valkama személyében. A kiadó jóvoltából már a megjelenés előtt megismerhettük a korong ezen darabját. A dal jól összefoglalja a kiadvány zenei irányvonalát. Jellemzően az ének, a pókfonál finomságú akusztikus gitár és melankolikus tónusú zongora alkotja a dalok szerkezetét. Természetesen más hangszerek is felütik a fejüket a felvételeken. Ennek ellenére mégis úgy éreztem, hogy most lecsupaszították a hangszerelést és ezzel közelebb is hozták a művek bensőséges hangulatát. Ezáltal könnyebben meg is találják az utat a hallgatóhoz.
Erre az érzetre csak ráerősített a negyedik dal, a Rintamaan, ami hagyományosabb értelemben vett neo-folk karakterrel rendelkezik. Itt meglepetésként fúvós hangszerek is felütik a fejüket és ezek egyfajta népies ízt kölcsönöznek a darabnak, amit egyébként egy elég derűs atmoszféra leng körül. Talán ezt a „folkos” ízt a ritmikus gitár téma mellett a dal egyszerű felépítése mélyíti. A soron következő Rannankukka, Laineinen és Hele számomra átlagos tételeknek hatottak. Különösebben nem éreztem ezekben az elragadtatás mozzanatait. Viszont a korong nyolcadik dala elég érdekes, sztoikus atmoszférájú, filmzene szerű megoldással operál, melynek a gerincét a hegedű adja. Ez a hangszer a zongorával karöltve táncol a hópehely könnyedségű akusztikus gitár szürke ege alatt. Szerintem Ulapoi az új album egyik legjobb darabja. Az Elokuun linnut karakteres felcsendülése kicsit visszaráz ebből a merengésből, ellenben a billentyű témája kellően kárpótol. Ezen dallamok hátán érkezünk el a ragyogó és kifejezetten derűs hangvételű Sydämes on tiel-hez. Bennem a tavaszi és nyári esők áztatta mezők üde képét sejlette fel. Ebben azért nagy szerepet vállalt az itt szereplő fuvola játék. Ezután a szintén elég erős mű után a Veden elein elég egyhangúnak tűnt. Hozza az elvártakat, kellemes markáns ének, kórus, lágy akusztikus gitár, zongorakíséret, de nem hagyott bennem különösebben mély nyomot. Végül megérkeztünk a Valkama záró darabjához, az Aina sininen aina című dalhoz. A kezdésében már érezhetően jól elhatárolódik a többitől. Kihangsúlyozva a lemeztől való „búcsúzás” érzetét. Ismét visszaköszön benne a törékeny női ének, amibe becsatlakozik a zongora és szép lassan átadja magát a szerzemény a férfi éneknek, kórusoknak is. Laza, könnyed szerkezetű levezetése a korongnak, ami szerintem roppant jó döntés volt.
A Tenhi sosem adta ki kétszer ugyan azt a lemezt. Hangulatában mindegyike eltér a másiktól – persze van egy összetartó művészi koncepció, atmoszféra, de ezeket muzikális értelemben mindegyik kiadvány máshogy közelíti meg. A Valkama is egy új légkörrel és hangszereléssel bíró fejezet az együttes több évtizedes alkotói munkásságában. Üdvösnek tartottam, hogy visszakanyarodtak a dalközpontú zeneíráshoz. Valóban gyönyörű szerzeményekkel gazdagították a banda eddigi zenei kincsestárat. Viszont ennyi év kimaradás után egy grandiózusabb anyagot vártam volna. Számomra voltak bőven üresjáratok. Noha értékeltem a letisztultabb hangszerelést, de mire eljutottam a korong tizenkettedik dalához ezt már egy kicsit egyhangúnak éreztem. Valószínűleg ebben bejátszott a tételek és a korong hossza is. Természetesen a lemez tartogat bőven magával ragadó és emlékezetes dalokat és pillanatokat. Nem kifejezetten nyári hangulatú lemez, főleg nem társasági muzsika. Inkább a befelé forduló elvonult pillanatok kellemes társaként hat. Mindemellett meg kell említenem azt is, hogy gyönyörűen szólal meg a felvétel. Tenhihez méltó kiadvány született, aminek a művészeti értékét a Tyko Saarikko által készített rajzok-festmények csak tovább mélyítik. Hogy a banda ilyen drasztikusan hosszúra nyúlt hallgatásba burkolt időszaka után milyen zenei terveket dédelget, ki tudja? Reméljük, hogy nem kell megint annyi időt várnai az új lemezre, mely a kiskamasz felcseperedésére is elég lenne és a formáció rendre elfogja nekünk hozni a lappföldek misztikus és szomorkás szépségét, annak minden tündérmeséjével. Legyen az sötét vagy fényben ragyogó, hisz a banda mindkét tulajdonságot remekül megjeleníti.
