rattlead.hu
Bár a Survive két év különbséggel követte a csapat bemutatkozó albumát, a Game Overt, a Handle with Care-től viszont csupán egy esztendő választja el, bennem mégis úgy él a Nuke első két nagylemeze, mintha ikertestvérek lennének – még ha kétpetéjűek is. Talán mert szinte egyszerre jutottam hozzájuk, vagy mert zeneileg és hangzás tekintetében is nagyon hasonlítanak egymásra, bár a Game Over szerintem egy árnyalatnyival erősebb anyag.
A zenekar történetét nem idézném most fel, megtettem már az 1986-os debütöt méltató cikkemben (itt). Ahhoz képest nem sok újdonságról tudnék beszámolni, hiszen az első négy albumot ugyanaz a felállás – John Connelly énekes/gitáros, Dan Lilker basszusgitáros, Glenn Evans dobos és Anthony Bramante gitáros – rögzítette, és mint említettem, stílus és megszólalás tekintetében sincs igazán különbség a két album között. Egyvalamiben azonban feltétlenül egyedi a Survive: a maga alig több mint 31 percével ez a csapat történetének legrövidebb nagylemeze.
Bár a csapat legfőbb jellegzetességét Connelly repedtfazék hangja adja, azért a hangszeres szekcióra is érdemes odafigyelni. Evans őrülten pörgeti a dobokat, a basszusgitár is mindvégig erőteljesen jelen van, és időnként Bramantétől is meglepően ízes, tartalmas szólókat hallunk. A lemez zenei producere a jó nevű Randy Burns (Agent Steel, Megadeth, Possessed, Dark Angel, Death stb.) volt, ám ez a kissé kezdetleges hangzásban sajnos nem igazán köszön vissza. Elképzelem, milyen lenne, ha a Survive (és a Game Over) nótái ÚGY IGAZÁN megdörrennének, tisztán, erőteljesen szólnának… persze a korai Nuclear Assault lényege éppen ez a zsigeri, fapados megszólalás volt.
Már csak felnőtt fejjel tudatosult bennem, hogy Connellyék kezdettől milyen komoly mondanivalóval, társadalomkritikus, környezettudatos szövegekkel álltak elő (Radiation Sickness, After the Holocaust, Nuclear War, Critical Mass, Equal Rights stb.). Az első lemezborítók nem csupán jól néztek ki, hanem egyfajta vizuális üzenetet, figyelmeztetést is hordoztak.
Az olyan torzóknak köszönhetően, mint az ígéretesen kezdődő, majd hirtelen lekerekített Got Another Quarter vagy a nyúlfarknyi PSA, a Nuke muzsikáját joggal emlegethetjük egy lapon az S.O.D. „lényegre törő” alkotásaival. Persze vannak itt másfajta, hosszabb, komplexebb tételek is. A Rise from the Ashes alig több mint három percébe például jó pár téma, ritmusváltás belefért; kedvenc nótám, a Great Depression verzéiben pedig Connelly önmagához képest meglepően dallamos énekkel rukkol elő. A lemez leghosszabb nótája, a Fight to Be Free négy és fél percig tart igényt a figyelmünkre. Lilkerék igyekeznek is kihasználni ezt az időt: a dal lírai felvezetéssel indul, majd számos tempóváltás követi benne egymást. Zárásként pedig a csapat azt is megmutatja, hogyan lehet bő két percben megragadni a Led Zeppelin-klasszikus Good Times Bad Times lényegét.
A Survive-ot – bár mint mondtam, nagyjából egyszerre érkeztek az életembe – az elmúlt évtizedekben ritkábban hallgattam, mint elődjét, és így kevésbé mélyültem el benne. Kezdetben talán ezért is akartam azt írni, hogy a Game Over változatosabb, izgalmasabb alkotás. Ám most, jó pár egymást követő nekiülés után kénytelen vagyok elismerni: a ma 35 éves lemez is ütős, szerethető anyag.
