Hard Rock Magazin
Divatba jöttek ezek a mini fesztiválok, jó ötlet, hogy több bandát meg lehet nézni egy pénzért, és a Wackenen bevált kétszínpados programot is ügyesen honosították, amíg az egyik sátorban az átszerelés ment, a másikban már játszott a zenekar. De amikor szinte percnyi szünet sincs két előadó közt, akkor dönteni kell: az ember vagy jól akarja érezni magát, vagy mindent látni akar, a kettő együtt nem megy. Én igyekeztem korán érkezni és oda-vissza ingáztam a két színpad között, hogy mindenről be tudjak számolni, de így is volt, amiről lemaradtam. Már az is durva volt, hogy mikor befordultam a sarkon kocsival, ott volt a sor vége. Nem tudom, mennyi így a Barba Negra beengedő képessége, de szerintem 7-ig folyamatosan csak jöttek az emberek. A Dynaztynál már működött az „Open Air”.
Igen, kicsit megmosolyogtató volt elsőre az elnevezés, a nagy sátor hátfalát kiszedték, ezzel a másik sátorig állva nézhették a koncertet az érdeklődők, kb. a Rákóczi-hídnál álló Barba Negra Track méreteire emlékeztetve az embert. De a kemény mag, sőt, még a második-harmadik vonal is bőven a sátorban tombolt, mint eddig. Viszont a sátor végéhez kitettek még egy pár hangfalsort, így a kint állók nem csak a bentről kiszűrődő hangokból szippanthatták fel a maradékot. Magam is kimentem kipróbálni az Open Air-élményt, és azt kell mondanom, a kinti cucc jobban szólt, mint a benti. És a levegő is frissebb. Már csak egy óriás kivetítő kéne oda, meg pár kamera, és akkor olyan lenne, mint egy mini-Wacken.
A Pálosi Róbert (ex-Tales Of Evening) dobos által alapított Hydra saját bevallása szerint a Stratovarius nyomdokain haladó power metalt játszik. Nekem inkább a Vida Rock Band ugrott be róluk, főleg Laki Tamás gitárszólóinak neoklasszikus stílusa miatt, na meg Tóth Sándor billentyűs is túlzottan háttérben maradt egy Jens Johanssonhoz képest. Némedi György basszusgitáros a vokálokba is besegített, már amikor tehette, mert az elején gondok voltak az énekes mikrofonjával, így az övét vette kölcsön.
Kapunyitás után 10 perccel kezdeni elég megalázó, borítékolva van a szinte üresen tátongó sátor. Ennek ellenére lelkesen nyomták a nótákat és félig meg is telt a Blue nézőtere a produkciójuk alatt. Evidens volt, hogy a klipes dalokkal kezdenek, azokat legalább valamennyire ismerheti egy Hydra-szűz közönség is. Logó a kivetítőn, ennyi volt a díszlet, de a Powerwolf kivételével a többiek is ennyit kaptak.
A 30 perces műsor egyik csúcspontja volt nemrég elhunyt Ribarics Tamás (Tales Of Evening) emlékére írt Nem volt maradás, melyben egykori zenésztársa, Dudás Ivett is színpadra lépett, hogy duettet énekeljen Méhes Viddel. A másik csúcspont a ‘Honfoglalás’ betétdala, a Koltay Gergely által írt és Demjén Rózsi által sikerre vitt Kell még egy szó volt.
Nincs, ami visszatart / Hamis próféciák / Ki fog majd emlékezni ránk / Láncra verve / Dobban a szív / Nem volt maradás / Kell még egy szó
17:40-kor rohanás át a Redbe, mert kezd az Eclipse! Erik Mårtensson zenekara minimális rásegítéssel játszott, talán kicsit túl nyers is volt így a hangzásuk a lemezen hallhatóhoz képest. De nagyon profi koncertet adtak, Magnus Henriksson szólóit meg öröm volt nézni is, nemcsak hallgatni.
A korai lemezeiket erősen hanyagolták, legrégebbi daluk a 2016-os Eurovíziós Dalfesztiválra nevezett Runaways volt, ellenben a legutóbbi ‘Wired’-ről négy dalt is nyomtak, hármat rögtön a koncert elején, utoljára ilyet a Gotthardtól láttam a ‘Lipservice’ turnéján. Ezek után – bizonyára olvasták, hogy a HRM oldalain is megemlítettem, eljátszhatnák nálunk is élőben (hehe) – jött az őszre beharangozott új album első kislemezdala, a The Hardest Part Is Losing You.
A mikrofonnal Mårtenssonnak is meggyűlt a baja, szám közben cserélték – ez jóval könnyebb, mint a pergődob cseréje dal közben, ami a Poodles extra produkciója volt utolsó turnéjukon –, némi világítást kaptak, forgó reflektorok hátulról, meg minden, de a világosban nem érvényesült.
Már a második dal, a Saturday Night is a közönség ütemes tapsára indult, az új dalra is nagy volt a tombolás, a végén a Twilight és a Viva La Victoria alatt meg olyan közönségénekeltetés meg ugrálás volt, hogy látszott, aki korán elindult, az Eclipse miatt tette. A meghajlás, elköszönés alatt a Battlegrounds akusztikus verziója ment playbackről.
Roses On Your Grave / Saturday Night (Hallelujah) / Run For Cover / The Hardest Part Is Losing You / Runaways / The Downfall Of Eden / Black Rain / Never Look Back / Twilight / Viva La Victoria
Összefutottam egy évek óta nem látott baráttal, pár mondatot váltottunk és a Power első két számáról már le is csúsztam. Erről beszéltem! Egyszerűen nem lehet mindent megnézni. Világi Zoli (ex-Demonlord) először a Fáraóban váltotta Gyurik Lajost, majd tavalyelőtt a Lordban is. Bandájában egy Apró változatással elérte, hogy kétharmada legyen a Lordnak (a basszusgitárosi poszton ugyanis zenésztársa Apró Károly lett), így bármikor leszavazhatják Németh Sándor gitárost.
A csapat különlegessége, hogy a dobos, azaz Világi Zoli énekel, ami a nevükből is következő kétlábdobos power metal muzsika közben bizony nem kis teljesítmény. Ráadásul nincs is rossz hangja! Amikor odaértem, már a Szálljt nyomatták, majd egy Helloween-feldolgozásba csaptak bele, és nem ürült ki a sátor! Sőt, megtelt a Blue rendesen. A Dr. Stein után még eljátszották eddigi két lemezük nyitó nótáját, az Új édent és a Még egy lépést, de ezek alatt már megkezdődött az elszivárgás, a Dynaztyra kezdtek helyezkedni az emberek.
A hétórás kezdésre nagyjából elértük a maximális létszámot és ez este tízig ki is tartott. A Dynazty komoly hazai rajongóbázist alakított ki, nem kicsit annak is köszönhetően, hogy magyar menedzserüknek hála bő egy éven belül negyedszer léptek fel, tavaly áprilisban főbandaként, idén márciusban co-headliner turnén a Kissin’ Dynamite-tal, ami szintén tekinthető főbandai státusznak, augusztusban a Sabaton előzenekara voltak, most pedig egy másik nagy rajongói táborral bíró csapat, a Powerwolf előtt kaptak lehetőséget. Amit maximálisan ki is használtak.
Bevallom őszintén, bár szerintem az Eclipse zeneileg sokkal jobb, Nils Molin énekes, aki az utóbbi években az Amaranthe-ot is erősíti saját bandájával párhuzamosan, frontemberként magasan lepipálta a koncert nagy részében gitárja mögé bújó Erik Mårtenssont. Kissé idegesít ennek az egyre több sampler mögé bújó popmetálnak a terjedése, de láthatóan a közönség vevő rá, így hát nekik van igazuk, elvégre egymillió légy nem tévedhet.
Kaptak három dobogót a kontroll-ládák mögé, amiket Nils rendszeresen használt, de a két gitáros, Love Magnusson és Mikael Lavér is legtöbbször azon nyomta a szólókat. A közönség meg velük énekelte a dalokat, suhogtak az öklök a levegőben, lengtek a karok jobbra-balra, miközben a tömeg a Blue-ig állt kint, ez már valóban Open Air produkció volt, habár meg kell jegyezni, hogy főbandaként mindkétszer csak a kisszínpadig jutottak.
A koncert egyetlen, de igen nagy hibájának Georg Härnsten Egg dobszólóját tartom. Előzenekarként eleve rövidített programot játszanak, ezt még tovább kurtítani egy dobszóló kedvéért botorság. Főbandaként is csak a legnagyobb dobosoknak ajánlom, mert legtöbbször ilyenkor jut eszébe a nézőknek, hogy helyet kell csinálni a következő sörnek, de előzenekarként meg egyenesen öngól. Szerintem.
A dobszóló után viszont a sztenderd koncertzáró számokra annál nagyobb volt az őrjöngés, a Heartless Madnesst vagy 10 percen át játszották, egyszerűen nem bírták abbahagyni, annyira élvezték a közönség reakcióját. És halkan jegyzem meg, hogy ezzel meg is nyerték a minifesztivál legfegyelmezetlenebb bandája címet, mert egyedül ők játszották túl a nekik szabott műsoridőt, igaz, csak pár perccel, de ennek volt köszönhető, hogy a Classica a Blue színpadán kb. 20-30 ember előtt kezdett, még kevesebb néző volt az elején, mint a Hydrán.
In The Arms Of A Devil / Firesign / Natural Born Killer / Waterfall / Yours / Power Of Will / Dobszóló / Presence Of Mind / The Human Paradox / Heartless Madness
Pedig a Kiss Zoltán énekes, Fejes Zoltán gitáros, Szalai Tamás billentyűs, Gothár Ferenc basszusgitáros és Ozsvárt Gábor dobos felállású Classica most is éppoly jól nyomta, mint egy éve Vinnie Moore előtt. És nagyjából ugyanazt is játszották, a banda első lemezére és a neoklasszikus metálra helyezve a hangsúlyt, a „balkezes Malmsteen”, Fejes ebben a legjobb.
Igaz, pont a nyitó Új ösvényre vágyom a második albumról való, és a stílusában kissé eltérő, progresszívebb harmadik, angol nyelvű lemezről is bedobtak egy dalt, a Gladiatort, de a 30 percben maximált műsoridő többi részét az első lemez sikerszámai tették ki, zárásként természetesen a Fém gyermekeivel. Közben azért besomfordált a közönség is, és bár sokan maradtak inkább a Redben, hogy tartsák a pozíciót a Powerwolf előtt, az igazi fanok ott voltak. Csak hát egyre kevesebben vagyunk. Egy letűnt kor zenéje ez már, ahogy a számok is mutatják.
Új ösvényre vágyom / Szólj egy jó szót / Magad vagy a csoda / Megszállott / Gladiator / Fém gyermekei
A Powerwolfnak már a bevonulása is látványos volt. Valami romos templomban zenéltek a díszlet alapján, ám a háttérben egy várkapu rostélya emelkedett fel, hogy a zenészek egyenként vonuljanak be, fáklyával a kézben. A Faster Than The Flame alatt már az elején lángok lövelltek az ég felé és tüzijátékok szórták szikráikat, és az effektek intenzitása később sem csökkent, csak kiegészült a konfettiesővel meg a görögtüzekkel.
Érdekes ez a Powerwolf, mert míg más farkasfalkákban egy alfahím van, itt láthatóan ketten osztoztak a showman feladatain. Attila Dorn az éneken kívül poénjaival szórakoztatta a nagyérdeműt, és persze meg is énekeltette a zsűrit, ahogy illik, de a gitárszólók alatt rendre kiment és ilyenkor az izgő-mozgó billentyűs, Falk Maria Schlegel rohant előre, hogy mint valami ceremóniamester, a közönséget instruálja. A fura, pattogós mozgású vékony ember épp ellentéte volt a lomha, nagydarab Attilának, mégis – vagy pont azért – remekül kiegészítették egymást.
Míg az előzenekarok csupán egy kivetített állóképet kaptak háttérnek, a Powerwolf dalonként változó, animált képekkel tupírozta fel az előadást. Ezek többnyire az aktuális dalok kislemezborítóinak vagy azok egyes részeinek felhasználásval készültek. Az Amen & Attack előtt egy templomi orgonát toltak be a színpad közepére, mely játék közben lángcsóvákat lövellt magából. A tömeg megvadult állatként őrjöngött a farkasok koncertjén, volt itt circle pit, wall of death és crowd surfing is.
Az Armata Strigoi négysoros dallamába belesültek a nézők, amire Attila azt mondta, „akkor először nézzük soronként”, de a negyedik sorba ő is belebakizott, amire a közönség nevetésben tört ki, majd vígasztaló tapssal honorálta a nevetéstől könnyeivel küszködő énekest. A két gitáros, a Greywolfok egy félmaratont lefutottak a koncert alatt, rendre váltogatták az oldalakat, de annyira ötletes és látványos volt a produkció, hogy csak a Sainted By The Storm alatt tűnt fel, amikor a verzét basszus alapra énekli Attila, hogy nincs is basszusgitáros a színpadon.
Roel van Helden dobos volt, aki „a legkevesebb vizet zavarta”, tette a dolgát, ahogy kell, nem jött elő a hangszere mögül, mint a billentyűs, nem öncélúskodott, mint a Dynazty dobosa. A Stossgebet különleges látványossága a világító kereszt volt Attila háta mögött, de ha nem lett volna elég, beindultak a görögtüzek is. A Beast Of Gévaudan előtt az (egyik) alfahím, Attila megvonyíttatta a farkasfalkájához csatlakozni kívánókat, naná, hogy ötezer ember vonyított, mint a fába szorult féreg!
Éreztem, hogy a Fire And Forgive címe adja magát pár újabb felcsapó lángoszlophoz, de arra nem számítottam, hogy Attila egy lángszóróval pörköl a nézők feje fölé. A Sanctified With Dynamite alatt előkerült egy fekete kalózzászló is a PW logóval, mely persze ki más kezében köthetett volna ki, mint Falk Mariáéban? A záró sláger előtt Attila kettéválasztotta a közönséget, mint Mózes a tengert, és az egyik fél őérte, a másik Falk Mariáért versengett, hogy melyikük tábora hangosabb.
A dal végén gitárok és mikrofonállvány a magasban, majd pengetők, dobverők, sőt, dobbőrök hajigálása a közönség közé, hogy még nagyobb legyen az ováció, majd meghajlás kézenfogva, mint a színházban. Őszintén szólva, tényleg szinte színházi produkció volt, amit Falk Maria és Attila Dorn párosa előadott a 100 perces műsor alatt.
Faster Than The Flame / Incense & Iron / Resurrection By Erection / Amen & Attack / Dancing With The Dead / Armata Strigoi / Stossgebet / Demons Are A Girl’s Best Friend / Sainted By The Storm / Beast Of Gévaudan / Where The Wild Wolves Have Gone / Fire And Forgive / Army Of The Night / Blood For Blood / Sanctified With Dynamite / We Drink Your Blood / Werewolves Of Armenia
A főbanda este 10-kor végzett, a tömeg pedig elindult haza, hiszen másnap munkanap, pedig a Blue-n még várt ránk egy fellépő, a Visions Of Atlantis. Az ő fix hátterük egy kalózhajó tatját ábrázoló molinó volt, igazodva ‘Pirates’ című lemezükhöz, na meg persze két nagy rumoshordó a színpadon, ami „köztudottan” minden kalózhajó legfontosabb kelléke (bár az énekes söröskorsóból itta rendszeresen az italát).
A zenekar is kalózruhában lépett színpadra és a műsorban is a 2022-es dalok domináltak, konkrétan a tízszámos szett 60%-át ezek tették ki, melyek mellé az előző ‘Wanderers’ három nótáját és a Clémentine Delauney-éra legnagyobb slágerét, a Return To Lemuriát is elnyomták. Mivel a banda korábbi lemezei is a tengerek és utazások témakörében fogantak, nem volt nehéz beilleszteni ezeket a kalózdalok közé.
Sajnos a gitár kissé alul volt keverve, ami rontotta az összhatást. Nem ennek szólt, csupán a show része volt, hogy Michele Guaitoli énekes szóló közben Christian Douscha gitárosra köpte italát, mintha vizezett lenne az a rum, vagy meleg a sör (ha már söröskorsó). Régi trükk – még Steve Vai is alkalmazta, mikor hosszú haja volt – a kontroll-ládák között elhelyezett ventillátor, Clémentine haja röpködött is, mint a Shauma-reklámhölgyeké.
A dalok szerkezete megengedte, hogy minden dalban legyen egy kis „hej”, meg ökölrázás, hátul meg Thomas Caser püfölte a dobokat látványos mozdulatokkal, hogy ő se maradjon ki a show-ból.
Az A Journey To Remember alatt már azzal szórakoztak a színpadon, hogy először Herbert Glos basszer lopta el az énekes kalózkalapját, és abban játszott egy darabig, majd miután Michele visszaszerezte azt, Clémentine csente el és abban énekelt tovább. Később aztán a közönség közé hajította, de a roppant rendes rajongók nem tették el azt szuvenírként, hanem visszaadták a zenekarnak, pedig közben előkerült egy másik kalap is, szóval ők elvileg leírták veszteséglistán.
A Melancholy Angel alatt aztán a jump is beindult, de ennek végén el is köszöntek. A fesztivál legutolsó fellépőjeként egyedük ők tették/tehették meg, hogy kimennek, majd visszatérnek egy rövid, kétszámos ráadásra, melynek végén 23:05-kor köszöntek el. Öt perc híján hat órán keresztül szólt a zene non-stop két színpadon a Barba Negrában. A parkoló közben kiürült, kicsit úgy éreztem magam a hazaúton, mint mikor 2010-ben Wiesenben a Toto után ott maradtunk a Manfred Mann afterpartyjára, és hajnalban a néptelen utakon tértünk vissza Magyarországra.
Master The Hurricane / A Life Of Our Own / Clocks / A Journey To Remember / Darkness Inside / Return To Lemuria / Heroes Of The Dawn / Melancholy Angel // Pirates Will Return / Legion Of The Seas
Az Eclipse rövid, de velős műsorát kevesen látták a túl korai időpont miatt, a Visions Of Atlantis slágerparádéjára meg nem maradt ott a tömeg a késői kezdés okán, a magyar bandák, a Hydra, a Power és a Classica pedig abban a sávban játszottak, amikor az átlagnéző a merch-stand – büfé – vécé Bermuda-háromszögében tűnik el. A Dynazty kihasználta a főbanda előtti jó pozíciót, a Powerwolffal meg együtt vonyított az ötezer fős magyar farkasfalka.
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan (és a Hydra zenekar Facebook-oldala)
Videó: Classica Facebook-oldala
Köszönet a lehetőségért a H-Musicnak!
