rattlead.hu
Valószínűleg sokkal inkább megmaradt volna pókhálós-patinás kult státuszban, kevesek kevésbé ismert kedvencének a San Franciscó-i progresszív thrash csapat ma 35 éves debüt albuma, ha nem jelenik meg tavaly a szerintem remekül sikerült Wrath of the Gods (itt írtam róla). Utóbbi lemez sokak figyelmét ráirányíthatta erre a különleges csemegére, tovább emelve a zenei tőzsdén a formáció ázsióját.
A Blind Illusiont 1978-ban alapította Mark Biedermann énekes-gitáros. Hat demót és számos tagcserét követően jött el a pillanat, amikor az elsőgenerációs thrash csapatok (Abattoir, Agent Steel, Dark Angel, Exodus stb.) keltetőjeként is működő Combat Records égisze alatt elkészíthették bemutatkozó anyagukat.
A The Sane Asylumot jegyző brigádot joggal nevezhetjük supergroupnak, hiszen Biedermann-nak, aki maga is komoly név a színtéren, erre az albumra sikerült visszacsábítania basszusgitárosnak a csapat legelső demóján szerepelt Les Claypoolt, aki ekkor már javában saját csapata, a Primus karrierjét egyengette. A zenekar szólógitárosa az addigra már a Possessed-et is megjárt Larry LaLonde lett (a felvételeken állítólag csak három nótában játszik); egyedül a dobos, Mike Miner neve csenghetett idegenül a nemzetközi metal közösség számára. Az anyag egyik producere pedig Mark régi barátja, Kirk Hammett lett.
A Blind Illusion progresszív thrash-t játszott és játszik, így olyan csapatokkal említhető egy ligában, mint a Coroner, a Toxik, a Watchtower vagy a Voivod. Ugyanakkor muzsikájuk sokkal befogadhatóbb, hallgathatóbb, mint agyasabb pályatársaiké. Dallamosabb, ráérősebb a zene, és talán kevésbé is bonyolítják túl benne a témákat.
A címadó nótával indul a lemez, ami egy furcsa darab: intrónak hosszú, számnak rövid. Kifejezetten lassú tétel, viszont tematikailag és hangulatilag is jól felvezeti az anyagot. Már itt élvezhetjük a riffelő-szólózó ikergitár-játékot, ami viszont meglepő, hogy szinte egyáltalán nem hallatszik a basszus, pedig hát tudjuk, ki kezeli…
A Vengeance Is Mine a csapat egyik, ha nem a legismertebb nótája. Számomra túlságosan kapkodós, az album dalainak rangsorában nálam a dobogóra sem fér fel. Csupán a refrén utolsó, hangsúlyos sora (…Vengence is mine!”) ülepszik bennem mélyebbre.
A korong A oldalát záró Death Noise viszont egy igazi briliáns darab: gitárfutamai már-már neoklasszikus ihletettségűek, és végre Les bátyó bőgője is egészségesen bugyborékol benne. A dal valamivel több, mint hét perce számos téma és hangulat felvillantására nyújt lehetőséget: van itt elektronikus géphang és gitárhúron sikálás is, abszolút szokatlan, új ízek, amelyek összességében – nálam – a lemez legjobb darabjává teszik ezt a szerzeményt.
A másik emblematikus BI-dal az anyag második felvonását nyitó Kamakazi, amely szellős, merengő nótának indul, majd pattogós középtempós szám lesz belőle. A középrésze megint ellágyul, a gitár már-már akusztikussá erőtlenedik, mögüle előbújik az addig szerényen meghúzódó basszusszólam.
A Smash the Crystal elején a négy- és hathúros hangszer párbajának lehetünk tanúi. Nem ez az LP legjobb dala, azonban itt is élmény hallgatni LaLonde és Biedermann váltott gitárfutamait.
A Vicious Visions kifacsart dallamait, tört ritmusait hallgatva egy eddig nem említett zenei párhuzam, egy újabb prog csapat neve is kikívánkozik belőlem, a Mekong Deltáé, miközben a verze hagyományos énekdallama révén a dalban két teljesen különböző zenei világ elegyedik egymással.
Az anyag legmonumentálisabb dala a lemezt záró hat- és félperces Metamorphosis of a Monster – lehetne, ám a dal első háromnegyede semmi izgalmat nem tartogat, utolsó tételként jön egy repetitív riffelés, amire joggal kaphatjuk fel a fejünket.
A lemez megjelenését és promóciós turnéját követően a Combat dobta a csapatot, és talán éppen emiatt Claypool hamarosan távozott a csapatból, és LaLonde-ot is vitte magával a Primusba. Biedermann-nak ugyan sikerült egy újabb szerződést nyélbe ütnie a CBS-szel, és már el is kezdődtek a csapat második albuma, a The Medicine Show előmunkálatai, ám amikor a Sony felvásárolta a CBS-t, akkor ez a biznisz is kútba esett. Lemezszerződés és kiadói támogatás hiányában a Blind Illusion 1992-ig húzta, azt követően Mark jó időre szögre akasztotta a gitárt, és csak 2009-ben tért vissza – akkor csupán rövid időre, egyetlen album erejéig. A zenekar egy évtizeddel később vetette meg a lábát ismét – reméljük, ez alkalommal már tartósabban – a metal színtéren.
