Rockvilág.hu online rockmagazin
Alighanem senkinek nem kell elmesélni a Mötley Crüe visszatérésének kerettörténetét. Tehát hogy adott egy, a ‘80-as évek óta sikeres és notórius glam metal-banda, amelyik 2015-ben nagy csinnadrattával feloszlatta magát, a tagok még szerződést is aláírtak arról, hogy nincs és nem is lesz tovább, majd pár évvel később – leginkább egy óriásit szóló netflixes életrajzi filmnek köszönhetően – mégiscsak folytatták. Aztán pedig párba álltak a szintén ikonikus, bár itthon sokkal kevésbé felkapott Def Lepparddal egy világ körüli turnéra, ami hétfőn ért Budapestre az MVM Dome-ba.
Hogy a Mötley visszatérésére kinek volt szüksége? A világnak is, vagy inkább csak Nikki Sixxék bankszámláinak? Hogy ez az egész így hiteles-e? Pláne azok után, ahogy a banda nem éppen barátságos körülmények között szakított a betegeskedő Mick Mars gitárossal, ami csúnya online sárdobálásba torkollott? Csupa olyan kérdés, amikre a budapesti koncert akár választ is adhatott volna, de ehelyett leginkább csak még több kérdőjelet és felráncolt szemöldököt hagyott maga után. De erről majd a maga idejében.
Minden egyes turnéállomáson egy helyi zenekar nyitja a programot, nálunk az Abaházi RT lett a szerencsés kiválasztott. Az egykori Sing Sing-énekes Abaházi Csaba formációja a lehetőséget maximálisan kihasználva tisztességgel el is végezte a feladatát, ami nagyjából annyi volt: be kell éreztetni a már jelenlévőkkel (talán félig lehetett a dóm ekkor), hogy egy arénarock-koncerten vagyunk. Nyilván nem volt különösebben látványos a műsoruk, kivetítőzés nuku, színpadi mozgás se sok, “hangyák sürögnek egy befőttes üvegben” effektus. Viszont ahhoz képest teljesen okés hangzással jött a kezükből a rock, a Halál a májra meg simán van annyira megkerülhetetlen popkulturális alapvetés, hogy bárhol és bármikor el lehessen sütni. Itt is simán működött benne még a közönségénekeltetés is, pedig ez egy ilyen arénabuli bemelegítő zenekaránál aligha magától értetődő. Soha rosszabb kezdést.
A két főzenekar naponta passzolgatja egymás között a középső és a záró idősávot, nálunk épp a ‘Leppard húzta a rövidebbet, és nagyjából onnan folytatta a bulit, ahol Abaháziék abbahagyták. Csak persze sokkal nagypályásabb show-val. Gyakorlatilag egy olyan makulátranra csiszolt, tényleg tökéletes arénarock produkció volt ez, ami úgy tudott szórakoztató maradni 90 percen keresztül, hogy a játszott dalok közül összesen kettőt ismertem, azokat is majdnem a legvégén. Mégis egyszerűen öröm volt nézni (és hallani, de milyen szép tisztán hallani!), hogy ezek a 60 körüli angol hapsik mennyire elemükben vannak. Rendesen belakták a színpadot, miközben a hatalmas képernyőkből álló háttér önmagában is kellően látványos volt, még olyankor is, amikor épp csak 3 Google képkeresésből 10 perc alatt összedobható vizuálok meg lyric videók mentek rajta.
Joe Elliott énekes nagyon szépen, már-már gyanúsan szépen énekelte végig az egész műsort, a többiek meg olyan háttérvokálokat raktak, nem is mögé vagy alá, hanem inkább köré, hogy az néhol már rendesen libabőröztető volt. Főleg a műsor közepén az akusztikus blokknál, amikor mindannyian felsorakoztak a kifutó legelején. Azokkal az epizódokkal sem tudtam betelni, amikor a két gitáros, Phil Collen és Vivian Campbell fej-fej mellett haladva masírozott le a színpadnyelv hegyéig szólózgatni, mintegy jelezve, hogy ebben a bandában nincs egy szólista és egy alárendelt ritmusgitáros, hanem két egyenrangú virtuóz van. Na meg persze muszáj kiemelni Rick Allent is, akiről a Def Leppardot csak hírből ismerők is tudhatják, hogy ő “a félkarú dobos”, és egyrészt lassan 40 évvel az autóbalesete után is simán csodálatra méltó, ahogy a faszi felállt és visszaült a szerkó mögé, másrészt meg nem sűrűn látni és hallani egy rockkoncerten olyan dobszólót, aminek a gyors püfölésen túl – éppen a történelmi előzmények miatt – rendes érzelmi töltete is van.
Maga a műsor nagyrészt a ‘80-as évek albumaira, azon belül is főleg a Hysteriára épült, és habár néha egy kicsit monotonná tudott válni az állandó középtempó, de hát egyrészt nem egy thrash metal bulira jöttünk, meg hát maguk a dalok is voltak olyan erősek és fogósak, még így ismeretlenül hallgatva is, hogy a monotonitás ellenére is megállnak a lábukon. A legnagyobbat nyilván a Pour Some Sugar On Me ment majdnem a legvégén, de utána a Rock of Ages meg a Photograph se volt éppen leszállóág, sőt utóbbi a kicsit pörgősebb tempójával meg a banda történetéből összeválogatott fotómontázsos vizuáljával a lehető leghatásosabb fináléja volt ennek a minden szempontból patika másfél órának.
Ahogy az angolok levonultak, meg is állapítottam, hogy ha a Mötley is legalább ilyen jól fog szólni és kinézni, akkor bármilyen csapnivalóan is énekeljen Vince Neil, még az sem tudja majd elrontani. Ekkor még nem sejtettem, hogy ő csak a kisebbik gond lesz…
Ugyanis ha évek múltán visszatekintünk majd a Mötley Crüe második budapesti koncertjére, akkor az első dolog, ami eszünkbe jut, az – nekem legalábbis egészen biztosan – az elkeserítően, döbbenetesen szar hangzás lesz. Pedig tényleg minden adott volt egy óriási élményhez:
- baromi látványos színpadkép, a már bejáratott kivetítők mellé ágas-bogas karókból összerakott díszlettel
- okosan megkomponált, főleg a vörös-fehér színpár uralta fények
- ha nem is világraszóló formában játszó, de legalább lelkes zenészek
- ránézésre a Playboy villából szalajtott táncos/vokalista bigék
- meg egy rakás ordas nagy hajmetál-sláger.
De mindez sajnos nem sokat ért, miközben kb. egy órán át konkrétan alig lehetett felismerni, melyik dal szól éppen, még az ordító hangerő ellenére is. Aránytalanul kevert hangszerek, és valami olyan fekvenciájú konstans búgás dominált a soundban, amitől a Wild Side berobbanásakor először majdnem leestem a székről, aztán annyira feldühített, hogy rendesen meg akartam ütni valamit. Lehetőleg a hangmérnököt. Körülöttem mások arcára is hasonló sokkot láttam kiülni, míg megint mások – a küzdőtéren és a lelátón egyaránt – gondolom “ennyi pénzért csakazértis jót fogok bulizni” alapon önfeledten tomboltak és énekeltek minden egyes sort és refrént. Asszem, erre mondják, hogy vegyes fogadtatás.
Szóval ott ültünk egy látványra mindenképp értékelendő, de jószerivel mégis élvezhetetlen előadáson, ahol 60 perc alatt nagyjából a következőket sikerült megállapítani:
- Vince Neil vagy úgy nyekereg, mint a manapság amúgy sem remekelő James LaBrie egy kifejezetten rossz napján, vagy inkább direkt neki se fut a sorok végének
- Tommy Lee hiába néz ki nyüzügének, óriási svunggal veri szét a dobokat – kár, hogy hang alig jön belőlük
- a Mick Mars helyére leigazolt John 5 (ex-Marilyn Manson, ex-Rob Zombie stb.) nemcsak fizimiskára integrálódott a bandába sikeresen, de franyákul is játszik, sőt érdekes módon egyedül az ő szólórészei szóltak épkézláb módon
- Nikki Sixx Nikki Sixx.
- a két táncosnő sokkal több holmi biodíszletnél, mivel csomó mindent tudnak hozni vokálban olyankor, amikor Vince-nek épp elfogy a hangja vagy elcsal valamit
- jé, tényleg, hát volt ezeknek egy Machine Gun Kellyvel közös számuk is – aki amúgy nyilván nem élőben rappelt a netflixes filmhez íródott The Dirt (Est. 1981)-ban, hanem csak a kivetítőn jelent meg. És amúgy hiába telt el több mint 30 év a banda fénykora óta, ez a dal simán van olyan ütős, mint az akkoriak. Sőt, a feloszlás előtti utolsó, 2008-as albumról egyedüliként előhúzott Saints of Los Angeles is.
Szerencsére a koncert fele környékén elkezdett megtörni a jég, legalábbis amikor Sixx egy magyar zászlót lengetve előrejött köszönni a rajongóknak és felhúzott a nézőtér VIP szekciójából egy kislányt, mondván: ez a generáció is segít életben tartani a zenekart, az egy egész szép pillanat volt, még ha volt is némi mesterkéltség-szaga. Nem sokkal később Tommy Lee is lerongyolt a kifutóra, és mintha csak tényleg 1989 lenne, olyasmi kérdésekkel hergelte a közönséget, mint hogy “na mi van, hol vannak a sörök? Nem vedel itt senki?! És hol vannak a csöcsök?!?” Izé, haver, nem is az, hogy 60 éves vagy, de mára nagyjából a törzsközönséged átlagéletkora is annyi, egész biztos kíváncsi vagy azokra a csöcsökre? Egyetlen fiatalabb lányt mutatott a kamera, aki bevállalta a pólója felhúzását, na őt állítólag azonnal vitték is ki a biztonságiak, úgyhogy ennyit a ‘80-as évek szabadszelleműségéről…
Lee eközben leült a zongorához, elkezdte játszani a Home Sweet Home-ot, és konkrétan ez volt az a pillanat, amikor megjött az a bizonyos varázs, amire egy órája vártam. Eleve a szívemnek kedves dal, a hangzás is elkezdett tisztulni, és hiába énekelt mellé Vince ebben is, végre tényleg eljutottunk odáig, hogy még ő sem tudta elrontani a pillanatot. Sőt, rögtön utána a Dr. Feelgood meg már kifejezetten bomba mód dörrent meg – ekkor egy pillanatra megint dühös lettem, hogy ha lehet ezt így is, akkor az elején miért nem lehetett, de igyekeztem inkább élvezni a show-t. Aminek amúgy még csak most jött a java. A Girls, Girls, Girlshöz ugyanis jól felfújtak két darab három emelet magas guminőt, ezzel végképp impozánssá téve a színpadképet, de úgy konkrétan Iron Maiden-i szinten. Ezután a Primal Scream nem feltétlen volt a legjobb választás utolsó előtti dalnak, a záró Kickstart My Heart viszont abszolút tarolt, ezen a ponton már rendesen imádtam mindent, amit látok és hallok. (Ja, és még egy pluszpont kijár azért is, hogy ahogy a Leppard, úgy a Mötley sem húzta az időt felesleges és tök átlátszó kamu levonulással és visszáztatással, csak lenyomták a programot, meghajlás és viszlát.)
A műsor közepe felé még azon agyaltam, valami olyasmi címet adok majd ennek a cikknek, hogy “A Def Leppard jól megcsinálta a bulit, a Mötley meg jól elrontotta”, de az a helyzet, hogy amennyire dühített Nikkiék első 60 perce, az utolsó 30 meg pont ugyanannyira beszívott és vitt magával. A botrányos hangzás miatti tüske azért bennem marad, de annyira végül mégsem fáj.
Cikk: Völgyesi Ádám.
