Fémforgács
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Az egylemezes bandák közül igencsak közel áll hozzám az ausztrál Okera, akiknek tevékenységéről első körben Philip Howlett jutott eszembe. Nem azért, mert bármi köze lenne a csapathoz, hanem azért, mert egy hozzá hasonló “mindenes” áll a projekt mögött. Howlett az utóbbi 20 évben maga testesítette meg a kontinens tradicionális doom metal zenekarainak többségét (Rote Mare, Lucifer’s Fall, Solemn Ceremony, Dire Fate stb.) és akad rajta kívül még hasonló alkotó, ez pedig az extrémebb végzet képviseletében Mark Kelson. A Paramæcium, Cruciform mellett az ő munkája járult hozzá leginkább az ausztrál death/doom metal létrejöttéhez a Cryptal Darkness révén, ezen felül pedig számtalan csapat közelében tevékenykedett producerként, zeneszerzőként. Munkássága csúcsának tartom azt, amit az Okerával műveltek, mivel a csapat egyetlen megjelent lemeze, az A Beautiful Dytopia annak ellenére, hogy a műfaj zenitjétől megkésve tevékenykedett és szép számmal használta fel mások tapasztalatait, egy igazán nagyszerű stílusgyakorlatot tett le az asztalra. Mark ugyan nincs hivatalosan feltüntetve a tagok névsorában, némi utánajárással kiderítettem, hogy nemcsak hangmérnökként, bábaként legyeskedett a kiadványnál, de bizony az írási folyamatból is kivette a részét.
Persze nem szeretném nagyon csökkenteni a tagok érdemeit sem, hiszen az alapító Owen Janusauskas (gitár), Jayme Sexton (ének, gitár) páros 2010-es The Black Rain demója hívta fel a figyelmet a projektre, amit a rutinos mester segítségével formáltak valódi zenekarrá a bemutatkozó anyagra. A felvételekhez csatlakozott Chris Bennetto basszer és Elliott Sansom dobos, aki az egyetlen komolyabb múlttal rendelkező zenész volt (Be’lakor, Dusk Cult, Future Corpse, Rainshadow).
Ha a hasonlítgatással akarjuk kezdeni a bemutatást, akkor egyértelmű, hogy a Saturnus, October Tide, Desire hármas említése, hangulati mélység tekintetében pedig nem hagyható ki a felsorolásból a korai Opeth sem. Ennek megfelelően rengeteg dallammal találhatjuk szemben magunkat a kiadványon, amit búslakodó szépsége mellett Jayme öblös, mély hörgése kísér. A korábbi demós dalok is helyet kaptak a közel órás játékidővel rendelkező anyagon, viszont ezek mind újra lettek rögzítve, finomítva, Mark pedig teljesen új billentyűtémákkal egészítette ki őket. Ausztráliában a death/doom vonal valamiért mindig bevonzotta magának a gótikus nagyívűséget is (Paradise Lost, Anathema), még ha ezt nem is nevezhetjük területi sajátosságnak, így nincs ez másként most sem. Női énekre, szellősségre azért nem kell számítanunk, mert az A Beautiful Dystopia az esőbe bámulós, befelé révedős zenék kedvelőinek hozhatja el a katarzist.
Tovább erősíti azt a tényt, hogy nem egy kiterjesztett demóval van dolgunk, hogy a korong tételeit laza koncepció is egymáshoz csatolja. Ez nem más, mint a kiábrándító jövőtől, fájdalomtól való félelem, ami folyamatosan ott lebeg az emberiség feje felett. Mindezt hét szerzeményben közvetítik felénk elég változatos hosszúságban (5-től 10 percig), de az egész lemezen végigvonuló egységes minőségben. A légies dallamok, akusztikus betétek mellett menetrendszerűen érkeznek a súlyos, kalapács riffek, minden szerzeményre jellemző a fokozatos építkezés, rendkívül gondos dalszerzés. Az extrém vokál a maga keretein belül igazán erőteljesnek, meggyőzőnek mondható és képes átadni a dühöt, belenyugvást, kétségbeesést. Az album számomra legnagyobb ereje abban rejlik, hogy a hangszerek nem különálló egységként, hanem egyetlen célnak behódolva szólalnak meg: a dalok szerkezetének megfelelően emelkednek fel, húzódnak a háttérbe szükség szerint.
Azonban nem véletlenül maradt komolyabb visszhang nélkül az Okera, mivel 2012-ben bőséggel el voltunk látva minőségi kiadványokkal (Ahab, Evoken, Monolithe, Asphyx, Daylight Dies, Saturnus, Doomed, Derkéta, Slumber, Faal stb.), mondhatni az évtized egyik legtermékenyebb éve volt és az a fajta elegancia, megközelítés amit a zenekar képviselt, nem tudott köztük utat törni, valamint minősége ellenére az eredetiség hiánya sem elhanyagolható tényező velük kapcsolatban. Magam is utólag fedeztem fel ezt a lemezt, ugyanakkor ínségesebb időkben tökéletes alternatívának mondható még ilyen felhozatal mellett is. Közel hat éven át formálódtak az A Beautiful Dystopia dalai, mire megkapták valós formájukat, így az évek óta “ismeretlen” státuszban lévő zenekartól nem igazán várható folytatás. Ha bármelyik csapatot kedveled a cikkben felsoroltak közül, akkor mindenképp érdemes tenni vele egy próbát, kellemes meglepetés érhet…
