MÖGÖTT
FFO: Filth, Black Tongue, Falsifier
Nincsenek sokan ebben a műfajban (deathcore), akiknek a lemezeire egyöntetűen azt mondanám, hogy elejétől a végéig, megállás/pihenés nélkül ki tudnék ásni egy tömegsírt. Ilyenek például az abszolút személyes favorit Falsifier, vagy a Filth, esetleg a Traitors, vagy Black Tongue. Ezek mindegyikére jellemző egy bizonyos vontatott brutalitás, amit én vidáman úgy fogalmaznék meg, hogy húzza a lőcsét maga után a zene. Tökösek egytől egyig a dalok, nincs érzelmes elszállás, nincs túlgondolva a dallamvilág, pusztán letisztult-lassú ritmusjátékok egyetlen egy célra kihegyezve. A cél a hallgató minél mélyebb kifliszája és a minél meredekebb szögben lehajtott fejjel történő enyhe hajlongás, csukott szemmel. Mint, amikor hallod, hogy elindult a lavina, és már nincs annyira messze, hogy bármi esély lenne a menekülésre. Nem circle pit, nem ugrálás, nem headbang, nem pogó, nem mosh – na jó, talán mosh... Ez a fajta zene igazán, bent a fejben működik jól. Érzi az ember hallgatásuk közben, hogy egyre több és több gondolat árasztja el az agyát, mégis a nyugodtság minden fiziológiás tünete jelen van. Egyfajta brainstorm, ami egy mély meditáció kellős közepén talál az emberre. Amikor már átszakadtak a való világ korlátai, és a szelf a saját konfigurációját és prekoncepcióját hátrahagyva érzékeli a külvilágot. Ehhez a bizonyos gátszakadáshoz kell energia. Rengeteg energia. Nem szabad eltékozolni, nem is felszabadítani kell azt. Hanem koncentrálni, és a helyén tartani. (Farkas Péter írása)
