Fémforgács
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban ennek megfelelően olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak sokak kedvencévé, vagy váltak kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
A mai bandát egy általam is eléggé kedvelt finn alap black metal banda által ismertem meg. Az Obscene Eulogy eddigi egyetlen lemezét ugyanis két kanadai zenész: N. – gitár, basszusgitár, effektek, billentyűtémák; Disease – gitár, basszusgitár, dobprogramozás, billentyűtémák és az Impaled Nazarene torka, Mika Luttinen rögzítették további három vendég társaságában: Tapio Wilska (ex-Finntroll, aki később Luttinen helyét vette át az énekesi poszton) már ezen a lemezen is vendégvokálozott, csakúgy, ahogy az amerikai death metalos Necrophagia 2018-ban elhunyt énekese, Killjoy is; Graeme McCausland pedig további erősítésként szolgált a billenyűknél. A banda 1999-ben alakult, 2002-ben kiadtak egy hét számból álló, röpke 18:22 másodperces demót (A Portal Into Fire), majd 2004 januárjában megjelent a Defining Hate: The Truth Undead.
Aki ismeri és szereti az Impaled Nazarene-t, az nem fog nagyon mellélőni ezzel az albummal sem, mert zeneileg hasonló dalokat hallunk itt is, leszámítva, hogy itt találunk hosszabb, 4-5-6 perces számok(at) is, ami az Impaled-re csak elvétve jellemző. Csalódni pedig szintén nem fogunk, mert ez a 35 perc 55 másodperc elég hamar eltelik az alapvetően tempós death/black/blackened death metalt játszó zenekar lemezének hallgatása közben. Az albumon található 9 szám többségében szélvészgyors tempót diktál, Luttinen igazán egyedi, százból is meg/felismerhető károgásával/hörgésével. Mégis azt mondanám, hogy a stílushoz képest eléggé dallamos is a zene a darálás mellett, főleg azon dalokban, ahol megjelennek a billentyűtémák (ami gyakorlatilag már az első dal legelején megszólal), melyek olykor tiszta horrorfilm hangulatot teremtenek. Mindezt remek gitárszólók tarkítják, a dob (még ha programozott is), szintén zakatol, mint az állat – ahogy kell.
A kilenc dalból mindössze három dalban van angol szöveg, a többi finn nyelven íródott és hát igen, ahhoz sem kell nagyon sok fantázia, hogy kitalálja az ember, mely témákat érintik a dalszövegek – már a lemez címe és a borító is sokatmondó. A két utolsó dalt – Helvettiin, Mortem Paradise – mindenképp megdobja a két vendégénekes közreműködése, de például a harmadik, Lehmansilmat nótában 1:35-től 2:15-ig az a billenytűs zenei rész is hidegrázós – amely több dalban is fellelhető, mint fentebb is említettem. Még mindenképp megemlíteném a hetedik, Itsemurhana Ratkaisu szerzeményt, melyben az elektronikus droidhang megjelenése eléggé érdekes, ám mindenképp ötletes. A hangzás végig kiváló, teljesen jó összhangban van minden hangszer, keverés, master.
A lemezt az azóta bezárt amerikai, Ohio állambeli Baphomet Records adta ki, mely után, 2003-ban Luttinen-t Tapio Wilska váltotta az énekesi poszton. Vele viszont azóta sem adtak ki semmilyen új dalt vagy bármilyen kiadványt – nem is nagyon találtam közösségi médiás oldalt a bandához kapcsolódóan. A Metal Archives szerint a banda „On hold”, vagyis szünetelteti a tevékenységét – ami úgy gondolom, hogy nem is nagyon fog változni. Mika Luttinen-nel biztos nem, neki szerintem ez csak egy „egyszeri” kaland volt, de Tapio Wilskával sem hinném. 2005-ben Wilska, Disease és N. megalapították az amerikai Coffin Birth zenekart, akik további két lemezt adtak ki (The Miracle of Death – 2007, melyről itt olvashatjátok írásunkat és Within the Claws of Peril – 2010), mielőtt 2011-ben feloszlottak volna. Sajnos egyik lemezen sem Wilska énekelt, de én úgy gondolom, hogy ez a banda afféle továbbvitele lett volna az Obscene Eulogy-nak, annak ellenére, hogy ők inkább black/thrash metalt játszottak. Nem hinném, hogy több kiadványt fogunk kapni az Obscene Eulogy-tól, de ezen lemezt minden, a műfaj/stílus iránt érdeklődőnek és szeretőnek bátran merem ajánlani, mert veszíteni semmit sem veszíthet a meghallgatásával, legfeljebb talál magának egy újabb ismeretlen bandát és egy jó albumot a stíluson belül.
