rattlead.hu
„Én ilyen zenét 15 éves koromban hallgattam” – mondta Tomi barátom (aki ma alternatív hazai zenékben utazik) az általam kedvelt metalra. Arról, hogy aktuálisan ki milyen muzsikákat kedvel, híven árulkodnak Heti Ötös vagy év végi Top 10-es listái. Egyikünknél máig a régi kedvencek pörögnek, míg másikunk ma már egész más irányzatokat favorizál, mint amelyekkel annak idején megszerette ezt a műfajt. Egyesek megmaradnak a gyökereknél, heavy, power, speed, thrash, doom anyagokat hallgatnak, míg mások meghaladják ezt a szintet, túllépnek az alapokon, és mindenféle post- és -core muzsikákban lelik örömüket. Vajon ők előveszik-e még régi kedvenceiket, és a másik csoport vajon nyitott-e az új hangzásokra? Aki túlzottan az újdonságokra koncentrál, annak kevés ideje marad a ’80-as, ’90-es évekbeli alapvetésekre, és fordítva.
Ítéletet egyik stratégiáról sem érdemes mondanunk, hiszen a zene a boldogság egyik forrása, s hogy kinél melyik stílus hozza elő ezt az érzést, magánügy. Inkább csak érdekességként említem ezt meg, már csak azért is, mert ha így vesszük, én inkább az ortodoxok táborát gyarapítom, mert bár rengeteg friss anyagot hallgatok, azok szinte kivétel nélkül a fentebb említett, régi sztenderdek között mozognak. (Mondjuk, éppen ma az új Parkway Drive is pörgött, de AC/DC, Korpiklaani és az új Victim album is.) És ahogy talán már korábban is említettem, általában váltogatom a két idősíkot: egy jól ismert anyag után egy újdonságot „teszek be a lejátszóba”. Ugyanakkor nálam ezek a post- és -core anyagok nem igazán játszanak: a klasszikus struktúrák, riffek és dallamok, refrének és szólók híve vagyok. Ami nem az egyetlen helyes megfejtés, csupán az egyik lehetséges válasz a „Mi a jó zene?” kérdésre.
Ti hogy vagytok ezzel a „régi vagy új” témával?
