Fémforgács
Épp a nemrég bezsebelt lemezeimet nézegettem, amikor nem túl műértő (de azért lelkes) párommal egy lassan szokássá váló játékot játszottunk. Ez úgy működik, hogy ő kibontja a csomagot, felmutatja az albumot és én rávágom, hogy milyen stílust, vonalat képvisel. Ezt ugye utána ellenőrizzük, mivel rendszerint random választom a kiadványokat. Büszkén állíthatom, hogy 90%-os pontosságú borítókép cenzorral rendelkezek az eddigi tapasztalataim alapján. A Limbes nevű francia projekt kapcsán kialakult érdekes párbeszéd miatt böktem ma rá az Ecluse című anyagra, ami a horda idei bemutatkozása. Szebbik felem szeme ugyanis felcsillant a kép megpillantásakor, mivel valami romantikus rockballada válogatás iránti vágy alakult ki benne a két egymásba kapaszkodó kéz láttán, mikor felhívtam a figyelmét egy apró, de annál fájdalmasabb részletre: a kezek körmei alatt bizony gombostűk feszítenek és nem jut eszembe róla más csak a kapcsolatok által előidézett kín és fájdalom, a lemez stílusát pedig valami modern felfogású depresszív, post-black rettenetnek tippeltem.
Természetesen talált-süllyedt a dolog még akkor is, ha az egyébként néhány évig Blurr Thower néven futó, egyszemélyes projekt meghatározásánál atmoszférikus black metalnak írták a produkciót. Az atmoszféra jelen van, méghozzá kőkemény nihilizmus és megfelelő zenei körítés tekintetében. Guillaume Galaup magas, éles sikolyokkal, kétségbeesett szenvedéssel közvetíti embergyűlöletét, amolyan régi Burzum és Weakling módra, négy hosszú-hosszú, majd még hosszabb tétel során. Jómagam régóta kedvelem ezt a fajta hozzáállást és bizony az említett Weakling leginkább gyakori vendég a hallójárataimban, a Limbes sajnos nem igazán tudja megugrani azt a küszöböt, ami végezetül kiemeli egy átlagos DSBM zuhatagból. A lemez hangzása kimondottan jó: a gitárok nyersek, hasítanak, stílusához mérten azonban simán ráfoghatjuk, hogy befogadhatók. A blast beatek végtelen monotóniában süvítenek, a már említett vokál pedig egy meg nem értett lélek túlvilági kísérteteként áramlik , de a mindösszesen 40 perces anyag nem tud nemhogy kapaszkodót, de figyelemfelkeltő momentumokat sem összehozni. Ilyenkor vetül fel a kérdés, hogy ha végig ugyanazt hallhatom, akkor miért nem a hangyafocit nyomatom a TV-ben?
A válasz igen egyszerű: az Ecluse mögött több van, mint amit egy felületes ismerkedés során megtapasztalhatunk. Nem, nincsenek benne elrejtett zenei kuriózumok és megismételhetetlen technikai bravúrok, mégis, ahogy megnyílik, egyszerűen ragaszkodni tudunk hozzá. A régimódi megközelítés, az enyhe disszonancia és a már sokat emlegetett borító is azt sugallja, hogy ez a lemez magasról tesz a mi elvárásainkra, ez önmagáért létezik. Kinyilatkoztat, szinte intim közelségbe hozza alkotójának érzéseit még akkor is, ha azt a legkevésbé kívánjuk. Az áramló, monoton tételek között a spektrumon alig érzékelhető, leheletfinom hangulatváltások történnek, másként szól a düh, a harag, a felháborodás és a csalódottság. Akárcsak a kezek, egybe fonódnak, elválaszthatatlanná válnak olyan egymástól távolinak gondolt dolgok, mint a szépség és az agresszió.
Ritkán tudok a rövidebb, felvezető intróknak a védelmére kelni, de jelen esetben lehetséges, hogy jól jött volna, mivel a nyitó Lâcheté könnyedén elriaszthat akárkit in medias res felfogásával, mert az album tételről tételre erősödik, konkrétan a majd negyed órás záró monstrum tetszett a legjobban. Érdemes tehát adni a lemeznek egy esélyt, mert az Ecluse egy olyan járat, ami nem visz hosszú utazásra, lehetőséget ad a menet közbeni kapitulációra, de ha kitartasz mellette, akkor irgalmatlanul elsodorhat.
