Fémforgács
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban ennek megfelelően olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak sokak kedvencévé, vagy váltak kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Most egy olyan bandát hoztam az olvasóknak, akik hivatalosan 1994-ben alakultak még Havoc néven, majd egy demo elkészítése után 1996-ban változtatták nevüket Brimstone-ra. A svédek 2000-ig voltak aktívak, ez idő alatt, még a megalakulás évében kiadtak egy demót Feel Our Flames Caress címmel, melyről két dalt (King of My Kind, Autumn) az 1999-ben megjelenő, mai napig egyetlen nagylemezükre, a Carving a Crimson Career-re is rátettek. A svédek melodikus death/power metalt játszottak/játszanak elsődlegesen egyértelműen a Children of Bodom nyomdokain haladva.
A majdnem 40 perces, 8 számot tartalmazó lemezről egyből elmondható, hogy minőségi svéd acélt fog az hallani, aki megismeri ezt a bandát és albumot. Remek dallamok, változatos dalszerkezetek jellemzik a nótákat. Ahogy elkezdődik a Breaking the Waves nyitódal, és felhangzik Jan-Erik Persson károgása, egyből tudtam, hogy ez egy jó lemez lesz. A szám végén pedig már egyből egy olyan gitárszólót kapunk az arcunkba, hogy ihaj. A másodikként érkező Pagan Sons a komótosabb, középtempósabb szerzeményeket erősíti (amiből szerencsére nincs sok az albumon), már a címéből adódóan is érdekes dalszöveggel. Az Autumn a nyitódal energiáját viszi tovább, téve azt remekül, a végén azok a sikítások nagyon állatul zárják a nótát. Az akusztikus gitárokkal kezdő címadó dal szintén hamar belecsap a lecsóba, illetve folytatja azt, amit én egyáltalán nem bánok. Jó, ha néha vannak a tempós, galoppozós részek között rövidebb elszállós, lelassulós részek, de alapvetően ennek a lemeznek is a dallamos, gyors tempók állnak a legjobban. A refrén itt is bitang jó, illetve ahogy a refrének gyakorlatilag átváltanak a gitár-iker gitárszólókba, azok zseniálisan vannak megcsinálva.
A másik demós dal, a King of My Kind is ugyancsak a pörgősebb számokat gazdagítja, aminek a végén megint olyan fasza gitárszólót kapunk – érdekes, hogy olyan, mintha sokszor a háttérben billentyűszólamok is hallatszódnának, akár gitárszólónál is, de a Metal Archives nem írja, hogy lenne billentyű a lemezen. Pedig a következő, Tunes of Thunder gitárszólói alatt is tisztára, mintha billentyűtémák kísérnék a szólót – de az is lehet, hogy így van csak hangolva a gitár. A másik lassabb szerzemény az utolsó előtti Heavy Metal Kid, aminek a dalszövegét olvasva beugranak mind a Pokolgép A háború gyermeke, mind pedig az Akela Rockernek születtem klasszikusai. A záró Welcome to the Night tökéletes választás volt utolsó tételnek, a gyorsabb, de mégsem annyira galoppozós tempójával kiválóan foglalja össze a lemez 40 percét.
A bandának két fő alapító tagja/dalszerzője van/volt: Jan-Erik Persson énekes, vokalista és Daniel Grahn gitáros, basszusgitáros. Rajtuk kívül Ola Larsson, valamint S.Myrén működnek még közre a lemezen, előbbi a dobok programozásáért volt felelős – meg nem mondtam volna, hogy a lemezen nem élő dobot hallunk, utóbbi pedig az akusztikus gitáros részeket játszotta. A zenét és a szövegeket Persson és Grahn írták, Larsson pedig a hangmérnöki, masterelési, keverési munkákat is végezte. Az album hangzása ennek megfelelően nagyon jó, bitangul szól. A Metal Archives szerint elég sok tagcsere volt a bandában, a lemez megjelenésnek időszakában többen is csatlakoztak (pl. Anders Larsson gitáros, Jonas Ydlinger basszusgitáros, Johnny Lebisch dobos vagy éppen Johan Strende dobos) a Persson-Grahn pároshoz, hogy a koncerteken is be tudják mutatni a dalokat a közönségnek.
Érdekesség, hogy 1999-ben a lemezt több kiadó is megjelentette és három különböző borítóval került a boltok polcaira – volt egy TPL Records által megjelent CD-borító, egy Nuclear Blast Records által megjelent Digipak-borító (én ezt mellékelem az itteni borítóhoz és amit később a Metal Mind Productions lengyel kiadó is felhasznált egy 2008-as Digipak újrakiadásnál), illetve a bolgár Wizard kiadó által megjelent kazettának a borítója (amit később a maláj VMP Metal Division kiadó felhasznált egy 2000-es kazetta újrakiadásnál). Azt mondjuk nem értem, hogy ha a Nuclear Blast felkarolta őket, akkor miért nem kerültek be jobban a mindennapi „körforgásba/köztudatba” annak idején ezzel a minőségi zenével és albummal…
További érdekesség, hogy a Metal Archives szerint 2012 óta újra aktív a banda, és a facebook-oldaluk is többé-kevésbé szinten aktív még. 2017-ben több posztot is írtak a második nagylemez dalainak rögzítéséhez kapcsolódóan. 2019. január 1-én, újévi ajándék gyanánt közzétették a face-oldalukon a második nagylemezük első, No Submission munkacím alatt futó demós dalát, ami eléggé erősnek tűnik, de sajnos azóta egyetlen posztot raktak ki, 2021. január 4-én Alexi Laiho halálhíréhez kapcsolódóan. Azóta semmilyen újabb hír, poszt nincs sajnos, a kommentekben a hozzászólók érdeklődnek, hogy mi van a bandával, mikorra várható valamilyen új hír, dal, bármi. Nagyon jó lenne, ha lenne ennek a lemeznek és bandának még további folytatása, de ez jelen pillanatban sajnos nem úgy néz ki, hogy meg fog valósulni a (közel)jövőben legalábbis…rengeteg ilyen jó, minőségi zenét játszó banda sikkad el a feledés homályába és tűnik el a süllyesztőben, érdemtelenül…
