Fémforgács
A német Eisenkult (magyarul: “Vaskultusz”) hátteréről viszonylag keveset tudni. A legkonkrétabb amit elmondhatunk, hogy első lemezüket 2020-ban adták ki a szintén német Purity Through Fire kiadó gondozásában – akik mellett azóta is kitartottak, ezzel harmadik nagylemezüket megjelentetve. Érdekesség még, hogy tagjaik anonim módon kifejezetten tevékenyek a német underground black metal körökben, tagjaik más zenekaroknak mint az Asenheim, Atronos, Mavorim… és még pár.
“Vulgáris, német Gyűlöletzene”: szólna magyarul az album meglehetősen figyelemfelkeltő hatású címe. A német trió a Hieronymus Bosch “Szent Antal megkísértése triptichon” démoni lényeinek egy montázsát ábrázoló borítója mögé egy stílusilag passzoló, középkorias és barokk elemekkel díszített lemezt próbált összerakni. Vehetjük ide példának a felcsendülő orgonát az album nyitó tételében (Anrufung), vagy a Tränensäufer c. tétel vége; de ide sorolhatjuk a szintetizátoros dallamokat a Der Teufel hat´s gesandt-ból is. Ezek mellé kerültek egészen szimfonikus elemek is, amik véleményem szerint sokat emeltek a lemez összhatásán. (A Wer schlug deinen Abel tot?-ban finoman elhelyezett, egészen Emperor-osan hangzó fagyos harmóniák egészen kiválóak!)
Ezeknek a szintetizátoros dallamoknak a keretbe való beillesztése azonban nem volt mindig sikeres. Az albumon többször fordulnak elő monofonikus (= egyszólamú) szintetizátor dallamok, amik egyébként korábbi lemezeiken is hallhatóak voltak (pl. 8-bit-es hangzású bevezetők), ám ezek a hangszerek black metalba ültetve sokszor nagyon furcsán hatnak. Sőt, véleményem szerint néhol egészen megmosolyogtató amit hallunk a lemezen. Nagyon nagy a kontraszt például a lemez amúgy legkeményebb riffjeit felvonultató Niederes Gewürm-ben, ahol mintha egy gyerek szintetizátoron megszólaló, kicsit irritáló dalocskát tettek volna bele a riffek fergetegébe. Akad azért olyan pillanat is amikor ez a 8 bit-es hangzás betalál, pl. a Gnadenwille intro/outro része nagyon hangulatos. Leginkább talán az album záró tételéért volt kár, ami kizárólag egy ilyenfajta szintetizátorokon megírt dal, de teljesen hiányzik belőle az a fajta elmélyülős, varázslatos atmoszféra amit egy ebbe a pozícióba helyezertt ambient darabtól elvárna az ember. (Persze, tudjuk jól, hogy nem végződhet minden lemez egy Tomhet-tel…)
Hangminőségét tekintve a lemez tökéletesen megugorja a kötelező szintet: a gitárok vaskosak és érezhetően nagyon szeretik a gyors thrash-esebb riffek és a lassabb dallamok váltakoztatását. Azonban a lemez második fele érezhetően jobb, főképp mert sokkal kimunkáltabbnak tűnnek az ott hallható dalok. (Ezért személy szerint az ambient időhúzás nélkül sokkal jobb szájízzel tudtam volna a végén visszatekinteni a hallottakra.) Ezen felül érdekes, hogy néha egész váratlanul fordulnak elő váltások a dúr akkordokba, amitől egészen felemelően pozitív atmoszférájúvá válik a Hassmusik néhány perce (ami amúgy egy post-black kiadványon például elvárt lenne). Hasonló módon érezhető efféle váltás a vokálokban is. Többféle stílus hallható a lemezen, akad itt kicsit erőtlenül szóló károgás, mély egészen death metal-os hörgés, és egyszerű tiszta ének is (utóbbiól lényegesen kevesebbet el tudtam volna viselni) Nem tudom, hogy ez az ambivalencia kreálás szándékos volt-e részükről vagy sem – én nem érzem teljesen megalapozottnak a használatát.
Összességében úgy tűnik, hogy az Eisenkult talán túl sokat akart kihozni ebből a lemezből. A Vulgäre, deutsche Hassmusik-ba többször is olyan elemek is belekerültek amik nélkül talán kerekebb egészként alkotna ez a mű, azonban nem elfelejtendő, hogy a fejlődés kísérletezés nélkül sosem valósulhat meg. Ez talán nem az az irány, amire mindenki felkapja majd a fejét, de az alapok jók, és ebben a koncepcióban rejlik még kiaknázatlan potenciál.
