rattlead.hu
Nagyon sokat töprengtem akkor, és most is a cikk megírása közben, vajon sajnálnom kéne-e Valfart, vagy irigyelnem? Esetleg sok más kortársa, zenésztársa hasonlóan gondolkodott-e akkor így, vagy ezzel egyedül vagyok?
Talán sajnálnom kéne. 25 évesen, ereje teljében halt meg, az agya minden bizonnyal tele volt jobbnál jobb zenei ötletekkel, témákkal, és nagy tervekkel az életével kapcsolatban; tanulni, szeretni, élni, mint mindenki más. De ő akkor is elütött a hozzá hasonlóktól, inkább tűnt Quorthonnak (micsoda tragédia, hogy ugyanabban az évben távoztak el a halandók világából…), mint Euronymusnak, adott tehát, hogy az élete is más legyen.
A mássága pedig az egyszerűségében rejlett. A mesés Rægefjord mellett született 1978-ban, az alig 400 fős Sogndalban, ami 1944-ig önálló település volt, majd beolvadt (egyesült) Sokndalba, bár elzártsága miatt mindig is más volt, mint a környező települések, melyet nyelvében is őrzött, a még ma is használatos sognamål-ban. Valfar itt is élte haláláig, metálzenész létére nagyon egyszerű és szerény életét, bár a zenei körökben azért gyakran megfordult, nagyon büszke volt származására, így sosem tervezte, hogy elhagyná szülőfaluját. Ifjúként volt pár próbálkozása néhány bandában, aminek hála teljesen kiábrándult az akkor „hagyományos” black metálban, így fogta a harmonikáját (ez a hangszer minden albumán jelen van) és összedobott két demót, majd két bitang jó albumot, a Sóknardalr-t (mai napig nagy kedvencem) és az Arntor-t (mindkettő a Head Not Found gondozásában jött ki).
Ezeket a kiadványokat egytől-egyig maga írta, zenésítette meg, zenei kvalitásai pedig remekül megmutatkoztak. Ötlettekkel teli dalok, változatos, egymásra épülő zenei témák, csodás szövegek jellemezték munkásságát, jó pár klasszikus népdalt szinte észrevétlenül sikerült beépítenie az akkor újként és frissen ható vikinges, black-kes dalaiba, de bátran nyúlt heavy metálhoz, elektronikus zenéhez, vagy komolyzenei művekhez is, ha érezte, ott a helye. Zenéjét nem is black metálhoz hasonlította, mindvégig ragaszkodott a Sognametal kifejezéshez (ehhez a stílushoz tartozónak érezte magát több banda is, mint az Ulcus, Cor Scorpii, Høvding, Vreid.), ami számomra is teljesen érthető: mind a zene, mind a szövegek nagyon sokat merítkeztek a Sogndal kultúrából. Tehetségét mi sem mutatja jobban, hogy a második album hangmérnöke a már akkor is nagy névnek számító Pytten volt, aki szinte egy jelképes összegért, maga vállalta az anyag elkészítését.
Míg a Sóknardalr egy nagyon komor hangulatú (ráadásul négy napa alatt lett feljátszva az egész), még erősen black-kes beütésű album, az Arntor már többet építkezett a folkos vonalra, azonban sem ez, sem a további album nem esett a sramlizene csapdájába, sőt, olyan stílust sikerült kikevernie, amit sajnos, mint ahogy akkor, ma is csak elvétve sikerül találni, talán csak a Falkenbach volt képes hasonló zenei világot megteremteni. Ráadásul az Arntor elhozta az ismertséget is a Windirnek, így elérkezettnek látta az időt, hogy igazi zenekarrá váljon a szóló-projekt. Pár régi cimboráját behívta a bandába (pontosabban egyesült az Ulcussal, amit gyerekkori barátai alkottak, így az összhang eleve adott volt), azonban szerencsére jelentős érdemi változás nem történt, az alkotói munka továbbra is az ő kezében maradt. Mint ahogy a dobok, az elektronikus zene, a fő gitártémák, a basszus. Talán csak Hvall (érdekesség, hogy ő egyenes ági leszármazottja Arntornak) volt, akinek a keze munkája erősebben bekerült a zenealkotásba, de a teljes igazság már nem fog kiderülni. Az azonban már történelem, hogy a banda, bár sokak kételkedtek benne, képes volt egy újabb szintre lépni. Az 1184, amely egyben az első album, ahol angol szövegű dalok is vannak, az eddigieken ugyanis egytől-egyik sognamål nyelven íródtak a zeneszámok, már egyértelmű jeleit mutatta a magas szintű alkotó művészetnek, nem is meglepő, hogy – e zenei stílushoz mérten 
– az album már a várt, (vagy nem várt) népszerűséget is elhozta a bandának, elsősorban az alapítónak, akit mindenki a zenekarral azonosított. A későn jövő ismertség miatt nagyon kevés cikk, riport készült a bandával, de szinte mindegyik fő témája a zenekar „lelke” volt, Valfar. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az országon kívüli turnéra sosem sikerült eljutniuk, csak két amerikai fesztiválig jutottak el 2003-ban. Tervben volt két közös buli, azonban mindkettő törölve lett.
És el is érkeztünk 2003 március 27.-ére, a Likferd megjelenésének napjára. Ekkor még senki sem tudta, hogy a banda jövő ilyenkor már nem fog létezni, mint ahogy azt se, hogy az alapítója már – remélem – , a Valhalla csarnokában fog vigadni az isteneivel.
Nem is tudom, hogy tekintsem-e jobbnak, mint az 1184-et, vagy egyformán szinte hibátlannak mindkettőt… Passz. Mégis úgy érzem, hogy ez egy tökéletes korona lett egy harcos fején ( a Windir a sognamål nyelvben harcost jelent), a maximum, ami kihozható volt ebből a zenéből, és nem is lett volna tovább. Nyolc darab szinte tökéletes szám. Akkora erő, lendület, és hagyomány van benne összesűrítve, amit kevés album tud felmutatni. Meglepő módon blackesebb lett, mint az Arntor, de az a zenei szellemiség, változatosság, ami eddig jellemezte a Windirt, és az 1184-et, továbbra is megmaradt, ám az egész album sokkal komorabb, vészjóslóbb lett. A gitár jóval keményebben szólal meg, és jelentősebb szerepet kap mindegyik számban a szintetizátor is. Stílusidegen módon kis blokkokra lettek osztva a hangszeres részek, mégis teljes egésznek hangzik az egész, és bár nem egy koncept album, mégis annyira egybefüggőnek tűnnek, mint egy operai mű. Érződik, hogy minden zenész odatette magát, a hangzás, a hangulat, minden egyben van ezen az albumon. A megszólaló gitárok szinte akkordokként követik Valfar hol tiszta, hol hörgésbe fúló hangját, a kórusok mindezekre már csak rátesznek egy lapáttal. Maximum a basszus lett gyengébb, bár nem kirívóan.
Nyolc tökéletes szám, amik közül nem is igazán tudnék választani…. Talán az első kettő (de a Martyrium mindenképpen!), és a Blodssvik. Most, így írás közben pár ser és Whisky mellett hallgatva, megint meg kell állapítanom, ez az album semmit nem öregedett. Nézegetem a borítóját, amire egy gyönyörű Adolph Tidemand kép került (1853), és én is ott vagyok Sogndal fordján, a tengerparton. Látom a nagy 1184-es fimreite-i csatát. Ott vannak Sogn mellett Magnus Erlingsson hajói, oldalán Arntor, a hős. És a fjord mögül előbukkan Sverre Sigurdsson flottája, rajta a kereszttel, és papok hadával. És látom Valfart is, kis vigyorával, meg a hatalmas harmonikájával, hogy e csatát megörökítse az utókornak olyan zenékkel, mit még nem látott a világ!
Nem. Inkább irigyelnem kéne! Azon rövid idő alatt, ami megadatott neki Odintól, a maga módján teljesen megélhette, megélte. Ott, és úgy, ahogy mindig is akart. Sogndalban és olyan zenei örökséget hagyott maga után, amiből még ma is sokan merítkeznek.
És tudja valaki, mi a címe a borítón lépő képnek? Likferd på Sognefjorden, Temetés a Sognefjordon.
Terje Bakken 2004. január 14.-én gyalog elindult a Songdal-völgyi Fagereggi-be, a családi kunyhóhoz, azonban aznap este kemény fagy és hóvihar szakadt a vidékre. Holttestét január 17.-én találták meg Reppastølen mellett, a halál oka hypotermia.
R.I.P. Valfar
