Fémforgács
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban ennek megfelelően olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak sokak kedvencévé, vagy váltak kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Sorozatunk friss részében egy olyan projektet hoztam nektek, ami igazán büszkén feszíthetne az alábecsült, elfelejtett kiadványok panteonjában annak ellenére, hogy igazán komoly zenészek vettek részt az elkészítésében. Ez nem más, mint az 1994 és 1999 között tevékenykedő francia Hirilorn. A zenekar fennállása alatt több demókkal és néhány EP-vel hívta fel magára a figyelmet, azonban a most tárgyalt bemutatkozó lemezük után zenei nézeteltérések miatt szétváltak útjaik, ez a szétválás azonban mára már nem tűnhet olyan szerencsétlen eseménynek, ha azt vesszük alapul, hogy a romjaiból megszületett a jóval ismertebbé vált Deathspell Omega. A máig aktív utód rajongói talán ismerik ezeket az előzményeket, de nem biztos, hogy igazán magukénak tudják ezt a korai projektet, mivel zeneileg csak a magas minőség az egyetlen kapcsolódási pont a két név között.
A Hirilorn még hírből sem ismerte a disszonáns, avant-garde őrületet, amit Hasjarl gitáros manapság is képvisel, zeneszerző társa, Sinn pedig sokkal inkább volt nevezhető a dallamok és az epikusság hősének. Mellettük szintén egykori Deathspell Omega tagok álltak csatasorba, mint például a dobok mögött Yohann és az énekért, basszusért felelős Shaxul. Billentyű tekintetében egy vendég, F. Bourgoin csatlakozott még hozzájuk, aki tényleg csak apró színezéseket, kiegészítéseket tett hozzá a munkásságukhoz. Ez a felállás egy olyan lemezt adott ki 1998-ban, melyen a főszerep sokkal inkább a monumentalitásé, az epikusságé annak ellenére, hogy témaviláguk akkor is a mágia és az okkultizmus bűvöletében teljesedett ki. Nem véletlen a J.R.R. Tolkientől kölcsönzött zenekarnév sem, bár ténylegesen tündékkel és varázslókkal nem találkozhatunk náluk, a nagyívűség szellemisége az utolsó hangig átjárja a produkciót, valamint megjelenik egy igazán különleges középkorral keveredő, dark fantasy érzésvilág.
Ez a szemlélet négy tételben elevenedik meg, melyek közel 55 perces játékidővel rendelkeznek, így azonnal felmerül a kérdés, hogy mivel tudták kitölteni a zenészek a rendelkezésre állt időt. A válasz igencsak egyszerű, ahogy maga a zene sem túl bonyolult: kifinomult, végletekig csiszolt dalszerkezetekkel, melyekben rengeteg apró mozzanat domborít és várja az újra és újra hallgatást. Egyaránt táplálkoznak a hagyományos black metalból, az atmoszférikus vonalból és az olyan projektekből, mint a szintén egylemezes Kvist (tervben van ez a lemez is…), a korai Windir, de megemlíthetjük a Bathory néhány kiadványát is. A dalok ezen felül sok akusztikus részt is felvonultatnak, amikek kifejezetten jó arányban kapunk: nem akasztják meg az agresszívebb meneteléseket, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenekről. A lemez erőssége pont abból adódik, hogy a gyors, középtempós szakaszokban is irgalmatlan mennyiségű drámai dallamossággal találkozhatunk, melyek nagyon jól ellensúlyozzák Shaxul túlvilágról érkező, elidegenítően karcos károgását. Hiába az epikusság és a fülbemászó gitárjáték, a Hirilorn bemutatkozása összességében nem szűnik meg fagyos és lélekszorongató black metal lenni. Szeretjük azonosítani a már sokat emlegetett Deathspell Omega hatásának köszönhetően, hogy a franciák igencsak szabadosan értelmezik a fekete fémet és a káosz nagymesterei, ezzel szemben ez a projekt teljes mértékben az északi áramlatot képviseli teljes mértékben hiteles módon.
A Legends Of Evil And Eternal Death tételei tipikus példái az olyan szerzeményeknek, amik megkövetelik a megfelelő hangulatot, odafigyelést a hallgatótól, háttérzenének teljes mértékben alkalmatlanok. Akkor tud működőképes lenni, ha hagyjuk, hogy az általa keltett szellő, mely elég gyakran szélviharrá erősödik, felkaroljon minket és elrepítsen magával. Talán ezért is nehéz felfedezni, rátalálni erre az anyagra, amiből csupán egy fél pontot csípek el azért, mert a hangzásán még el tudtam volna képzelni némi további csiszolást, de ez már csak a szokásos szőrszálhasogatás… Időnként azért fel-felbukkan belőle egy újrakiadás és ezek visszajelzései is mindig pozitívak, de sokat mondó az is, hogy a videómegosztón kívül túl sok linket most sem találtam hozzá. Akinek bejön a kiadvány, annak erősen tudom ajánlani a csapat nyersebb, de igencsak hangulatos 97-es A Hymn to the Ancient Souls demóját is.
