Fémforgács
Nem akarom elkiabálni a dolgot, mert még azért eléggé az év elején járunk, de annyit talán már ki lehet jelenteni, hogy 2023 első fele bivalyerős grindcore kiadványokat hozott a konyhára. Noha olyan kiemelkedő alkotásokra eddig nem volt példa, mint a tavalyi Wormrot vagy Cloud Rat, de kitettek eddig magukért mind az újabb (Festerdecay, EDKH), mind a klasszikus (Rotten Sound) bandák. És itt érkeztünk el az 1992 óta működő Birdflesh új albumához is. Megszámlálhatatlan kiadvány fűződik a nevükhöz, ebből 4 olyan album, ami simán a klasszikus svéd grind bandák mellé emelte a nevüket, olyanok mellé, mint a General Surgery vagy a tragikus sorsú Nasum. Mindig jellemző volt rájuk az, hogy nem veszik halálosan komolyan magukat, a humor sose állt távol a dalok témáját tekintve, ez azonban ne tévesszen meg senkit sem. Ha a zenei megvalósításról van szó, akkor egy kíméletlenül profi és zabolázhatatlan csapat benyomását keltik, akikről hamar lekerül a piros orr és a bohóc sapka. Előszeretettel társítják a vegytiszta grindcore elsöprő erejét a thrash játékosságával. Ez garancia arra, hogy bárhol is adjon elő a Birdflesh, ott mindig olyan pusztítást hagynak maguk után, hogy azt még az Iszlám Állam is magára fogja vállalni. 4 év telt el a legutóbbi album óta, így itt volt az ideje egy újabb mókának, és a Sickness In The North egy minden igényt kielégítő, szórakoztató, lakodalmas grind lemez.
Gris Stian Røvkletil gitár, vokál és billentyű fronton erősíti a Birdflesht…igen van szinti is, ugye most már értitek a lakodalmas grind megnevezést? Nem kell azonban aggódni, nincs semmi “Zsuzsika gyere be a putriba” stílusban előadott rész egyik dalban sem, noha amilyen őrült brigáddal van dolgunk simán eltudnám ezt is képzelni. Tryne Krekvind basszus és szintén vokál szerepben játszik az új albumon, míg Kyrk Brenner dob és igen kitaláltátok, mondjuk ki szépen egyszerre: vokál fronton is erősíti a bandát. Ez egy olyan banda, ahol mindenki belepofázhat egy-egy dalba, akár felváltva is nyomhatják a strófákat, elvégre ide nem kell Pavarotti-t megszégyenítő tüdővel rendelkezni.
Még mielőtt belevágnánk a lemez kivesézésébe, megemlítenék egy apró érdekességet, mégpedig azt, hogy a promó szövegben milyen bandák rajongóinak ajánlják a lemezt: Macabre, Municipal Waste, Ghoul, Immortal. Ezzel egyúttal csak belefogok az elemzésbe is, ugyanis az első banda nagyon is helyénvaló referenciának számít. A Macabre is a grind humorosabb oldalát vallja magáénak, akárcsak a Birdflesh, ráadásul zeneileg is megvan a rokoni kapcsolat a két banda között. Az előadásmódjában a svédek is előszeretettel lassulnak le egy-egy versszak erejéig és mondják a szöveget úgy, mintha egy mondókát verselnének el nekünk. Bizony az oviban ennek a két bandának egymás mellett volt a kis öltözője és ez rendben is van így. A Municipal Waste és a Ghoul is érthető, a számok thrashbe mártása teljesen jogossá teszi ezen bandák megemlítését. Ráadásul ők sem szokták véres komolysággal venni magukat a siltes sapkákkal és véres zsákokkal a kobakukon. És most…hogy kerül a képbe az Immortal? Aki tudja, az ne tartsa magában, tényleg érdekelne a válasz.
A Gorespring indítja útjára a Sickness In The North szuperszonikus talicskáját és egyből kapjuk is az arcunkba azt a klasszikus Birdflesh stílusban előadott grindot, amit én nagyon kedvelek. Másfél percbe sűrítve megy el mellettünk a gyorsvonat, de ez nem jelenti azt, hogy ennyi idő alatt ne lehetne variálni a tempókon. Itt simán előfordul a blast beat, a d-beat és a lassabb groove is a vállára vesz minket, mialatt egy igazán fasza szóló visít fel a háttérben. A Birdflesh tagjai profi zenészek, ezt egy pillanatra se vitathatja még a legelvetemültebb grind gyűlölő sem. A csordavokálok a thrash oldalát mutatják meg a bandának, noha ennyiben itt sem fullad ki a dolog. Muzikálisan is találhatunk számos olyan részletet, amiben fellelhetjük az olcsó sör szagát. Na persze annál fifikásabb banda a Birdflesh, hogy csak úgy bepötyögjek egy számcímet példaként, a genetika mindig ott van a háttérben anélkül, hogy tudatunkra adnák a jelenlétét. A fél perces Lavatory Sicknes szintén úgy suhan el mellettünk, mint egy Forma 1-es autó a célegyenesben, a hatás itt sem marad el. A Hammer Samshed Japanese Face az a szám, ami igazán előtérbe lett helyezve. Joggal, mivel egy kiváló, energiával teli és nem utolsó sorban fülbemászó dala a lemeznek. Ez a könnyen dúdolható megközelítés védjegye a skandináv bandának, a másik a már említett mondókázás.
Ha a komikusabb oldalra szeretném a fókuszpontot helyezni, akkor elég csak megemlítenem a Fat Pigs dalt. Itt egy teljesen grind mentes performansznak lehetünk a fültanúi és mégis illeszkedik az egész lemez koncepciójába. Igazándiből ez egy olyan album, amit elsősorban hallgatni kell és nem olvasni róla, ezért se szeretném túlságosan bő lére ereszteni a mondanivalómat a lemezzel kapcsolatban. Mert tényleg nincs benne semmi megfejtésre váró rejtély, össze-vissza kuszálódó, megfejthetetlen okkult szimbolizmusokkal sem fárasztják a hallgatót, sőt igazán bonyolult zenei megoldásokat sem találunk. Amit viszont igen, az pont az, amire vágyunk egy olyan bandától, mint a Birdflesh. Energiával teli mikrodalok, amik rövidségük ellenére végtelenül szórakoztató módon szoríttatják ökölbe a kezünket. Megvan bennük a grindra jellemző letaglózó elektromosság, ami olyan az ehhez hasonló zenékre éhes embernek, mint egy töltő. A politikát és a világ elbaszottságát otthon kell hagyni, ha a Sickness In The North szól a lejátszóban. Ők egy búvóhelyet nyújtanak nekünk, ahová elmenekülhetünk bő 20 percre a világ nyomorúságos bűzétől. Április 21-től az Everlasting Spew Records lesz ebben segítségünkre.
