Hard Rock Magazin
Nagyon régen jártam a most már S8 Underground Club néven ismert helyen, akkor egy ismerős meghívására cseh és szlovák metalcore bandák estéjén vettem részt. Most teljesen másfajta zenekarok léptek fel, a ’Women In Rock’ névre keresztelt turnén elsősorban frontcsajos bandák játszottak.
Az Európa-turné nálunk kiegészült két magyar egységgel, így kezdésként az első lemezén dolgozó Æternight kezdte az estét. A budapesti illetőségű csapat elég nagy fába vágta a fejszéjét, a szimfonikus/gót metál stílusban alkotó zenekar programjának közel felét feldolgozások tették ki. Ráadásul a stílus nagyjait kellett volna megidéznie Kis Zsuzsanna énekesnőnek, ami azért elég merész feladat volt.
Nem is ment igazán, ráadásul a kezdő dalt, az Epica Unleashedjét pár nappal korábban eredetiben hallhattam, és nem egy kávéház a kettő. Oké, hogy a banda egyik legnagyobb slágeréről beszélünk, de a dal elég sok tempóváltással rendelkezik, így alapból még a nagyoknak sem egyszerű feladat, itt pedig még darabszámhiányban is szenvedtek hangszerekből, egy gitárossal nem bírták hozni a valódi dal témáit.
Ha ez elég nehéz választás volt, akkor a következő dal még rátett egy lapáttal, ugyanis a korai Floor Jansen egyik dalát kellett előadni, az After Forever zenekar Emphasisa következett. Nekem fétisem, hogy a zenekar töltse meg a színpadot élettel, és ezek a dalok valamennyire alkalmasak is lettek volna erre, de ha azt mondom, hogy a billentyűs mozgott legtöbbet a bandából, akkor ez mindent elmond a színpadi látványról.
Pedig a gitáros srácban láttam fantáziát, a fazonja is megvan hozzá, de ő is lecövekelve nyomta végig a bulit. A saját dalok már nem voltak annyira gyengék, mint a feldolgozások, de amit a végére hagytak, az szintén magas lécnek bizonyult: Tarját énekelni, mondjuk ki, nem ment. A Nightwish egyik ikonikus tételével, a Nemóval zártak, de véleményem szerint ez is túl nagy falat volt. A közönség amúgy jól vette a dalt és a koncertet is, nekem a három kedvenc énekesnőmet próbálták meg megeleveníteni, nem sok sikerrel. Véleményem szerint egy Simone–Floor–Tarja hármast nem kéne erőltetni. A stílus krémjéről beszélünk, egyet is nehéz lenne hatásosan megidézni, nemhogy ennyit.
Hatalmas volt a kontraszt a következő bandánál az előzőhöz képest, itt már a kezdő dalnál is szinte felszántották a deszkákat. Olyan show-t nyomott le az Attractive Chaos, hogy az előtt le a kalappal.
A Clément Botz gitáros és Pietro Paolo Lunesu basszusgitáros alkotta páros olyan elánnal tolta, mintha egy klipforgatáson lettünk volna és kb. 3-5 percig tartott volna az előadás. Folyamatosan headbangeltek, ennek következtében a közönséget is hamar felpörgették. Emma Elvaston énekesnő pedig nagyon tudja, mitől döglik a légy, nagyon élt a színpadon.
Igazi nő, aki nagyon dögösen tud viselkedni, ugyanakkor egy végtelenül kedves hölgy. Szinte minden sort megélt, közben pedig a közönséget is bevonta a műsorba.
A performanszába a két gitárost is belekomponálta, néha olyan volt, mintha nekik énekelne. Zeneileg nekem jobban tetszettek azok a részek, amikor Emma nem áriázott. A hörgésekért elsősorban Clément volt a felelős, Pietro a vokálozásból vette ki a részét, így jól kiegészítették egymást.
A közönséget az intenzitás és kedvesség effajta elegye nagyon gyorsan a zenekar mellé állította. Természetesen a sok billentyűs rész “magnóról” jött, így a Won & Lost alatti zongorakíséret is. A banda negyedik tagja, Thomas Calegari dobos a picit minimalista szerkóján is alaposan odatette magát, játékstílusa passzolt a zenekar produkciójához.
Természetesen itt is voltak apróbb hiányosságok, de bevallom, a produkció erőteljes jellege, a maximális színpadi jelenlét miatt ezeken könnyebben átsiklottam.
A másik magyar együttes következett, a Meteora, akik nem könnyű témákkal készültek erre az estére.
Elég összetett muzsikát játszanak, inkább extrém szimfonikus metálnak mondanám, Holló Noémi tiszta éneke mellett elég gyakori volt Fülöp Máté basszusgitáros hörgése, „károgása”.
Mátéban amúgy rengeteg energia lakozik, nagyon intenzíven kezdett bele a koncertbe és ez a fajta pörgés végig kitartott. A két gitáros, a basszusgitáros, az énekesnő és a billentyűs alig fért el a szűk helyen, ehhez képest ő ugrált, pörgött, szinte egy pillanatra sem állt meg, csodálkoztam is, hogy nem gabalyodtak egymásba vagy ütköztek össze. Mondjuk úgy, hogy a többiek helyett is mozgott, nagyon nagy kontraszt volt az ő produktuma és a banda többi tagja között.
Noémi próbálta még valamennyire követni Mátét, többször átsétált Király Attila billentyűshöz, amikor akár szólóban énekelt, akár duetteztek. Apropó, billentyűs, az ő hangjából szinte semmit nem hallottam, pedig a tiszta énekért ő volt felelős, miközben színpadi produktumban sajnos ő is a minimált hozta. A basszusgitáros mellett Kása Gábor dobos játéka emelkedett ki még az előadásból. Szegény srác viszont a nagy tumultus miatt alig látszódott, így a buli nagy részében csak hallottam, de nagyon pozitív benyomást tett rám.
Amikor átláttam a tagok közt, akkor megnyugodtam, hogy nem csak az eredmény, de az oda vezető út is rendben van, kellően látványos játékkal hozta a néha bonyolult témákat. Mondhatnám, hogy a biztos alapokat adó dob és basszus tengely színpadi produkciója elvitte a hátán a teljes bulit, és ez nagyrészt fedi is a valóságot.
Utánuk a talán legismertebb énekesnős banda érkezett, a Phantom Elite. Marina La Torraca brazil létére többnyire európai projektekben szerepel, kvalitásait jól jellemzi, hogy tagja az Exit Eden nevű női kvartettnek és az Avantasia koncertjein is vokálozott. A szimfonikus metálos estéből eléggé kilógott a stílusuk, ez a fajta modern metál nem annyira a szívem csücske. A szaggatott, effektezett alapok tökéletes teret adtak hősnőnknek, aki hozta is az előzetesen elvárt színvonalat. Mozgásban is nagyon laza és intenzív volt.
Hangilag is rendben volt, mindenféle gond nélkül váltott a tiszta énekből a hörgésbe. Produkciójának minőségén sokat dobott a hangszeres szekció, akik nagyon látványosan és magabiztosan tették alá a muzsikát.
Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára fej nélküli gitáron játszani valakit, Max van Esch nagyon jól kezelte hangszerét, de engem a hórihorgas holland basszusgitáros, Siebe Sol Sijpkens produkciója nyűgözött le. Azonkívül, hogy nagyon élt a színpadon, játéka is kellően látványos volt, nem mellesleg az effekt/billentyű szerkezetet is ő kezelte, amikor a dal megkívánta..
Közben folyamatosan mosolygott, és ez a pozitív kisugárzás a közönségre is átragadt. Amúgy mire a holland-brazil kooperáció színpadra lépett, a hely egész szépen megtelt, ennek megfelelően a dalok utáni hangos tetszésnyilvánítás sem maradt el.
Az Apex című dalnál mind a négy tag a korhatáros videóban látott narancssárga maszkot vette fel és úgy játszottak.
Marina maszkja szerencsére a száját szabadon hagyta, így nem zavarta az éneklésben.
Igazából az olasz Temperance koncertje miatt mentem el erre az estére és nem csalódtam! Pedig nem úgy indult, hogy ennyire jó lesz, ugyanis a színpadra lépéskor láttam, hogy a banda 3/5-e nem volt itt. Pedig nagyon kíváncsi lettem volna, hogy a Visions Of Atlantisban már többször látott Michele Guaitoli énekes miként fog duettezni egy másik leányzóval, mert Clémentine Delauney-val tökéletes párost alkotnak. Ehhez képest Michele sem volt jelen, ráadásul az énekesnő is más volt, mint az eredeti. Első pillanattól kezdve nagyon ismerős volt a lány, de nem ugrott be, honnan, aztán a koncertről hazaérve utánanéztem, ki lehetett és akkor jött a felismerés, a hölgy nem más volt, mint Kristin Starkey, a tavasszal látott Twilight Force vokalistája.
Akkor egész este egy hatalmas szarvval díszített fejfedő volt rajta, talán ezért nem ugrott be, illetve ott eléggé hátul volt, nem ő volt reflektorfénybe állítva. A New Yorkban született, de már Svédországban élő Kristin tökéletes választás volt erre az estére, nagyon nagyot énekelt és nagyon jól illett a zenekari képbe. Folyamatosan ugratták a tagok egymást, és tökéletes párost alkotott a férfi énekessel, Gabriele Gozzival is.
A kopasz srácot nem tudom, hol találták, de mind fazonban, mind hangilag jó döntés volt a bevétele. Hogy maradnak-e a turné után is, az jó kérdés, tőlem maradhatnak, mert jól összepasszolnak a főnökkel, Marco Pastorinóval.
Színpadon olyan volt, mintha évek óta együtt zenélnének, semmi olyasmit nem érzékeltem, hogy két beugróról van szó, ráadásul elég fontos tagokról a bandában. Mert ugyan Marco is rengeteget énekelt, de a prímet a két újonc vitte. És közben folyamatosan mosolygott mindhárom énekes, amire megvolt az okuk, az összegyűlt közönség szinte végig énekelte a dalokat a zenekarral. Aki itt volt, az mind kőkemény Temperance-fanatikus volt, engem – bevallom – a 2021-es ’Diamanti’ lemez fogott meg legjobban.
A régebbieket is hallgattam, de ez a lemez sokáig benne ragadt a playlistemben. Szerencsére sokat is játszottak róla, mellette az egy évvel korábban kiadott ’Viridian’ adta a legtöbb dalt, amit szintén nagyon kedvelek. Ez a fajta dallamos, többszólamú vokálos stílus manapság nem túl divatos, ezért is esett baromi jól a lelkemnek. Ráadásul az a pozitív kisugárzás, ami lejött a színpadról, nagyon gyorsan átragadt rám is, és én is teli vigyorral tomboltam a buli alatt. Már amennyire a szűk hely és a méretes fotós táska engedte.
Az igazság az, hogy a három főhős annyira lekötötte a figyelmemet, hogy Luca Negro basszusgitáros és – a szintén beugró – Marco Sacchetto dobos produkciójára alig figyeltem. De az, hogy hárman ennyire éltek a színpadon, az annak is köszönhető, hogy ők ketten teljesen biztos alapokat raktak alájuk. Természetesen billentyűs hiányában sok minden jött samplerről, de ezt már megszoktam és így legalább úgy szólaltak meg a dalok, ahogy a lemezeken is hallható. A biztos alapokat említve az is belefért, hogy mind Gabriele, mind Kristin szórakozott picit a főnökkel, úgy kellett gitároznia, hogy a szemét hátulról eltakarták, amit hiba nélkül hozott, miközben jót nevetett.
Közönségénekeltetés is volt természetesen, amikor a marcona olasz pasik kértek fel minket, akkor azért kisebb volt a hangorkán, mint amikor Kristin. Aki meg is jegyezte, ő New Yorkból származik, ezért nagyobb ovációt kér. Kapott is persze, amit az amerikai kötődésére fogott. A buli egy későbbi pontján Gabriele is bedobta, hogy ő is New York-i, akkor természetesen ő is a nagyobb elismerést kapott. Nálam az abszolút csúcspontot a vége felé előadott Diamanti dal jelentette. A tagok bedobtak még egy kis játékot is a közönségnek: amikor az olasz nyelvű refrént énekelték, a kezükkel azt a jellegzetes olaszos, magyarázós mutogatást imitálták, amit nagyon gyorsan megtanultunk és az egész hely így mutogatott a dal refrénje alatt. Olaszul nem is tudok, de körülöttem vélhetően nagyon sokan igen, mert szinte hiba nélkül énekelték a refrén olasz szövegét. Amúgy a dal most is libabőr volt.
Az este folyamán a hangulat fokozása (már ha lehetett még jobban fokozni) céljából először a gitáros, Marco ugrott le a közönség közé egy kicsit zenélni, majd ugyanezt megtette Kristin is, persze a közönség legnagyobb örömére.
A Diamanti és az utána következő Of Jupiter And Moons igazi koncertzáró duó, mindkét dal egy-egy lemeznek a címadója, tökéletes lezárását nyújtották ennek a frankó bulinak. Hogy mégsem ezzel zárult a koncert, az már csak hab volt a tortán, a szinte acapella verzióban előadott Catch The Dream alatt a dobos is előrejött, és Luca is énekelt pár részt, amikor a főnők az orra alá dugta a mikrofont.
Jó vagy inkább kellemes egy órát vártam az olasz csapattól, de sokkal többet kaptam. Az utóbbi évek talán legjobb klubkoncertjét láttam, ami engem illet. Szerencsére a félelmeim a csapat összetételét illetően nem igazolódtak be, és bízom benne, hogy valaki elhozza őket egy nagyobb helyre is, akár előzenekarként. Megérdemelnék, hogy többen megismerjék őket!
Pure Life Unfolds / Breaking The Rules Of Heavy Metal / My Demons Can’t Sleep / I Am The Fire / Unspoken Words / Start Another Round / Litany Of The Northern Lights / Mission Impossible / The Last Hope In A World Of Hopes / Diamanti / Of Jupiter And Moons / Catch The Dream
Öt zenekar, elég változatos stílusban, bár mindegyik bandánál ott lapult a szimfonikus alap. Minőségben is széles volt a paletta, de a záró Temperance számomra igen emlékezetes koncertet adott, még ezzel az igen átformált felállással is. Remélem, találkozunk még! 2018-ban már jártak itt, akkor nem voltam ott, még egyszer ilyen hibát nem vétek!
Szöveg és fotó: Savafan
Köszönet az S8 Underground Clubnak a lehetőségért!
