rattlead.hu
Az olyan „amerikai álom” történetekhez képest, amikor a főhős egy másik országból a lehetőségek hazájába érkezve csinálja meg a maga szerencséjét, Nicholas Leptos éppen ellentétes utat járt be. A ciprusi származású énekes 1997-ben, Bostonban alapította meg zenekarát, amely akkor még az Arryan Path nevet viselte. A frontember azonban hamarosan visszaköltözött szülőföldjére, és honfitársait – többek között fivérét, a gitáros Socratest – maga mellé véve folytatta a muzsikálást. Első albumuk 2004-ben látott napvilágot, ám a csapat sokáig mellékprojektként működött Nicholas akkor még prioritást élvező másik két bandája, a Prodigal Earth és a Diphtheria mellett. A súlypontok azonban fokozatosan áthelyeződtek, s míg utóbbi csapatok ma már leginkább csak papíron léteznek, a tavaly decemberben megjelent Thus Always to Tyrants az Arrayan Path-nak már a kilencedik nagylemeze. Igen, Arrayan, és nem Arryan, mivel Leptosék 2011-ben úgy döntöttek, lecserélik az esetlegesen a rasszizmus vádjára okot adó jelzőt (aryan path = árja ösvény).
A két őstag, a Leptos fivérek mellett 2017 óta Christoforos Gavriel játszik gitáron, Miguel Trapezaris pedig a négyhúros hangszer gazdája, s az Arrayan Path nagyjából akkor vált ötfős zenekarból kvartetté. Az új albumon – vendégmuzsikusként – az a Stefan Dittrich dobol, aki 2010 és 2017 között hivatalosan is tagja volt a csapatnak, és ez idő alatt öt albumot játszott fel.
S hogy milyen zenére számítsunk? A ciprusi banda epikus power metalt játszik, témáit a mitológia és az ókori történelem világából meríti. Zeneileg olyan csapatokkal állíthatók párhuzamba, mint a Kamelot vagy a Rhapsody of Fire, de a dalokat hallva a Manowar és a Virgin Steele szellemiségével is érzek némi rokonságot, a keleties témákat (Oh Dark Tears, Raid of the Achaemenids, Army of the Myrmidons – Return to Troy Pt. II) hallva pedig a Myrath muzsikája is eszembe jut.
Nicholas erőteljes hangja igazi, hősi orgánum, az én ízlésemnek időnként túl magas, ugyanakkor ezen az irányzaton belül ez egyáltalán nem szokatlan. Valahonnan nagyon ismerős volt, de máig nem sikerült kiderítenem, hogy honnan. Stílusa leginkább Fabio Lionéére (ex-Rhapsody, ma Angra) emlékeztet, de a hangszínük nem ugyanaz.
Kezdetben úgy voltam vele, hogy jó, jó, egész kellemes muzsika, egynek elmegy, sőt, még egy Heti Ötös listára is felfér, de túl hosszú (bónuszok nélkül is több mint egy óra); nekem jobban bejönnek a rövid, velős nóták, mint a történetmesélés oltárán feláldozott, elnyújtott szerzemények. De aztán egyre több dal és zenei részlet vonta magára a figyelmemet, nyerte el a tetszésemet, és a végén úgy döntöttem, írnom kell róla, a figyelmetekbe kell ajánlanom ezt a lemezt.
Az összefüggő történet központi szereplője egyébként Evagoras, a Ciprus szigetén egykor valóban létezett szalamiszi királyság uralkodója. A Wikipédia azt írja, Szalamisz ókori városállam volt Ciprus keleti partján, fekvéséből eredően a sziget legfontosabb kikötője és a római időkben legnagyobb városa is. A hagyomány szerint a Szalamisz szigetéről származó, a trójai háborút megjárt hős, Teukrosz alapította. Szalamisz az ókorban a mintegy tíz ciprusi királyság közül az egyik legbefolyásosabb, a város legfontosabb uralkodója pedig Euagorasz király (Kr. e. 410–374) volt, aki fennhatóságát majdnem az egész szigetre kiterjesztette, és szövetségeseivel (Athénnal, majd Egyiptommal) együtt hosszú időn keresztül sikerrel lépett fel a Perzsa Birodalommal és annak szövetségesével, a föníciaiakkal szemben. Nevéhez kötődik a görög műveltség elterjesztése a szigeten. Szövetségeseit elveszítve elbukott a perzsák elleni, tízéves háborújában, ám szalamiszi trónját haláláig megtarthatta.
A zenei mix pedig egészséges arányban tartalmaz egy kis szimfonikus ráerősítést, ókori görög és kisázsiai zenei motívumokat, némi női vokált, görög nyelvű narrációt (The Usurper, The Legend of Evagoras), epikus hömpölygést, miközben a zöm erőtől duzzadó power metal, erős, karakteres nótákkal, amelyeknek köszönhetően az anyag koncept jellege sem feltűnő.
Rövid időn belül körülbelül tizedszerre meghallgatva az anyagot már csak azt figyeltem, hogy egyáltalán vannak-e gyenge pillanatai, de nem igazán. Az olyan fülbemászó refrénnel megkoronázott nóták pedig, mint a The Battle of Cnidus, a Crossing Over to Phoenicia és legfőképpen az Of Royal Ancestry az irányzat legjobb bandáinak albumain is megállnák a helyüket. Ha idei anyag lenne, ceruzával máris felírnám az év végi Top 10 esélyesei közé. 4,5-nél amúgy sem akartam volna rosszabb osztályzatot adni rá, de idén még úgysem kapott tőlem lemez maximális pontszámot, legyen hát ez az első. A dallamos power metal kedvelői számára erősen ajánlott alkotás.
