Fémkereső
Csak a tavaly novemberi Headbangers Ball turné csomagjával (Artillery, Whiplash, Xentrix, Vio-Lence) mérhető kvalitásában ez a mostani thrash attack, akár az intenzitást, akár a zeneiséget tekintjük. Noha a 80-as évek speed/thrash metalja a kiindulópont náluk is, a Ravaging Europe turné csapatai már egy-két generációval fiatalabbak elődeiknél. Nem vitás, ők a jelen – akik talán szintén klasszikussá érnek.
Na, a belgák végre ideértek! Az Evil Invaders a Schizophrenia társaságában már évek óta próbál eljutni hozzánk is különféle társakkal kiegészülve, de a járvány őket is megakasztotta, a többször meghirdetett turné mindig elodázásra/törlésre került. Igaz, az Evil Invaders tavaly nyáron fel tudott lépni az alföldi Lowland Fesztiválon, ám a forróság és a relatíve rövid játékidejük visszatartott attól, hogy leautózzak kifejezetten miattuk. Ugyanakkor az idei megvalósult eljövetelük ebben az összeállításban mindenért kárpótolt – mégha a kánikula helyett éppen zord téli időjárás közepette is.
A laza telt ház persze – gondolom – az ajándéknak felfogható jelképes belépti díjnak is köszönhető, sok ilyet még nekünk!, és már a 19 órai kezdés előtt igen magas volt az egy farmermellényre eső felvarrók száma. De végre elégedetten konstatáltam, hogy nem csak a magam korabeli vénségek töltik meg a teret, hanem a 17-25 éves generáció képviselői is, lányok-fiúk – lévén ezt a 666 forintos jegyárat ők is ki tudták csengetni ebben a manapság vagyoni cenzus alapján szerveződő koncertlátogatói világban…
Az ausztrál MASON neve nem csengett ismerősen, ám a koncert előtti felületes belefülelés a kétlemezes csapat munkásságába, előrevetítette, hogy nem érdemtelenül kerültek erre a turnéra. Jófajta old school thrash muzsikát tolnak; és a közösségi oldaluk posztja szerint kanyarban a 3. nagylemezük, amely a Martyr címet fogja viselni.
Kb. 40 perc állt rendelkezésükre, hogy első magyarországi fellépésük alkalmával meggyőzzék az egybegyűlteket, érdemes számolni velük a jövőben. Sikerrel tették. Hatalmas vehemenciával riffeltek az Exodus-Testament-Sepultura örökség jegyében, szanaszét rohangálták magukat a színpadon, kommunikáltak a közönséggel – aminek soraiban egy plüss egyszarvút kalapként viselő férfiú is rendre feltűnt az első sorokban, aki talán azt hitte Cannibal Corpse-os emlékei alapján, ez minden metálkoncert kelléke; de feltűnt egy ördögmaszkos figura is, aki elég félelmetesen festett a James Benson énekes-gitáros vezényelte wall of death összecsapás alatt. A szólózásban és a közönséghergelésben egyként jeles kopasz Daniel Packovski gitáros az új fiú a csapatban, de nem volt benne semmi visszafogottság, a színpadi széli kontrolládákon mintha a vár fokán állt volna, miközben Bensonhoz hasonlóan csak úgy égett a gitár nyaka az ujjai alatt. Nagyot mentek a fiúk, és elég magas fokra izzították a hangulatot és rakták fel a lécet az utánuk következőknek.
Le is esett az állam, mikor a SCHIZOPHRENIA kvartettje ezt még tovább fokozta – toronymagasra; nekem az este legnagyobb meglepetései ők voltak, és a legnagyobb élményt is ők adták zeneileg, noha az utánuk következő két brigád hangkibocsátása elviekben közelebb áll hozzám…
A deathrash vonalon nagyot alkotó, igazán penetráns old school hangzást varázsoló négyes, akik még a black egyes jegyeit is megidézték, valódi nagyszínpados produkcióval állt elő. Olyan zenével, amit a Tribulationtől vártunk volna, ha nem megy el lágyabb irányba… Itt sem volt megállása a zenészeknek – „felszántották a színpadot”, ugye –, az pedig igazán okos és ötletes húzás volt, hogy mindhárom színpadi mikrofon élt, így Riccardo Mandozzi énekes-basszer bárhol közel tudott férkőzni a közönséghez, miközben bömbölt.
Bár James a Masonből magyarul is köszönetet mondott a közönségnek, a Schizo további meglepetéssel szolgált – már a koncertjének a vége felé, miután az idei cover-EP-jükről (Chants of the Abyss) eltolták a Slayertől a Necrophiliacot egybeolvasztva aztán a Misfits Bulletjével (kár, hogy a Morbid Angel Maze of Tormentjét mégsem), a gitáros Marty magyarul szólította meg a nagyérdeműt és konferált, és nem ám amolyan backstage-ben betanult módon – feladvány: ki lehet ő, mi az ő története, kik a felmenői, netán magyar a barátnője?
Nehezen tértem magamhoz a szettjük után, ami gyakorlatilag a debüt EP-jük 2 számából és az első LP-jük 5 dalából (és a feldolgozásokból) állt össze. Pedig a színpadi látványossággal nagyban készülő EVIL INVADERS olyan heavy/speed metal show-t rittyentett, hogy még a holtak is lemásznak a keresztről, ha meghallják a hívó szót…
Főleg, ha a zenekarvezető énekes-gitáros Joe (Johannes Van Audenhove) hangján szól az a hívás – maga King Diamond mester is elismerően csettintene erre a bársonyosan fülsértő magas hangra, a hajlításaira, amit elsőre szokni kell, főleg, miután a Schizo bömbölése ólommal öntötte tele a hallójáratokat.
Na, Joe falzettjai kiolvasztották őket, ahogy a másik gityóssal, Maxszel egymásra licitáló ostorcsapásoknak, istennyiláknak ható gitárszólóik is – igazi heavy metal szólóorgia bizonyította újra a műfaj jelenben is állandó legitimációját. S ha ez nem lett volna elég, volt valódi tűzijáték meg füstoszlop a show-hoz, szem- és lélekgyönyörködtetően. (Náluk már a korábban kissé zavarosabb hangkép is szépen kitisztult, klasszul lehetett hallani a gitárorokat.) Többször láttam már őket színpadon, legutóbb 2016-ban, de az biztos, hogy szintet léptek zeneileg és produkció szempontjából is, és hála égnek a dallamosabb megszólalás helyett ismét a keményebb-tökösebb-fémesebb felé tértek vissza, hogy ezt a tavalyi lemez is aláhúzza. A végén Joe felkapaszkodott a speciális mikrofonállványára, kezében két tőrforma kellékkel és némileg teátrálisan, de nagyon hatásosan megfeszült kissé, ha már nagypéntek…
A barátaimnak mindenfélét összehadováltam, hányszor láttam már a kaliforniai WARBRINGER-t, több énekessel is… ám csak a fáradt agyam memóriazavarai tették ezt velem, mert bizony valamiért fejben összekevertem őket a Skeletonwitchcsel. Már amikor beszállingóztak a zenészek, gyanúm támadt, hogy éppen rendszeromlásom van, amire csak ráerősített a frontember-énekes John Kevill azon megjegyzése, hogy több mint egy évtizede nem jártak nálunk. (Még jó, hogy a rebootolásomban segítségemre van a memória-archivumként szolgáló blogtevékenység, ami alapján hajnalban helyreállt a rendszer – kiket is néztem-hallgattam éppen és hányszor meg mikor.) A Warbringert is láttam már, való igaz, méghozzá 2012-ben a Rocktogonban. És most sem okoztak csalódást. Ők az EI-vel szemben nem építettek maguknak látványszínpadot, pusztán a hangszereikkel romboltak-tomboltak, élükön a fáradhatatlan Kevill-lel, aki klasszikus frontemberként látta el teendőit, miközben karcos orgánumával leckéztette és vonzotta magához a thrash-hívőket.
Miközben lélekben feltámadtam magam is, a porhüvelyem már a megviseltség jelzéseit adta, de azért kitartottam, ameddig lehetett – bár némi szorongással gondoltam a visszatérésemre a Kamelot–Myrath koncertre, amire nem három napot várni, de csupán egyet lehet aludni. Soha rosszabbat!
RAVAGING EUROPE 2023 – Warbringer (US), Evil Invaders (B), Schizophrenia (B), Mason (AUS)
Budapest, Barba Negra Blue Stage, 2023. április 7.
Belépőjegy ára: 666/6666 Ft
