Fémforgács
1989 január 14-et írunk, késő éjszaka van, a helyszín pedig Chicago városa, ami ismét olyan időket él, amilyennel annak idején “hírnevet” szerzett magának. A gyilkosságok száma meredeken nő, az eltűnt emberek, főként a gyerekek száma pedig eléri a 25 000-et. Éjfél van, a televíziónk bekapcsolva, otthonunkban felcsendül a Star Spangled Banner, ezelőtt a szokásos reklámok, társadalmi célú hirdetések voltak láthatóak, pont mint bármelyik hétköznap éjszakán. Most azonban a stroboszkóp helyett feszült, lélekfagyasztó csend vesz körül minket, ráadásul olyan hirtelen, hogy az egyből felkelti még annak is a figyelmét, aki csak háttérzajnak használja a TV duruzsolását. Egy missing felirat, egy nagyon rossz minőségű fekete-fehér kép és egy telefonszám foglalja el a képernyőt. A kép alatt Joanna Lopez nevet látunk. Önmagában nem lenne annyira nagyon furcsa, bevett szokás volt az eltűnt embereket bemutató műsorsáv, azonban nem a hajnali órákban, valamint ennél sokkal több információt, jobb minőségű fényképet szokás közzétenni, mindezalatt háttérzene megy, vagy akár fel is mondja a bemondó a rendelkezésre álló információkat. A felhívás egészen a kora reggeli híradóig a képernyőn maradt. Azok, akik akkor a helyi TV-nél dolgoztak csak annyit tudtak, hogy egy névtelen beküldő tette közzé a felhívást. Mindez két évre rá, 1991-ben megismétlődött, ám ezúttal az éjféli himnusz után valamivel tisztább kép fogadta a nézőket Joannaról és mindössze 10 másodpercig tartott ugyanaz a hirdetés. Mind a mai napig rejtély, hogy ki ez a lány, mi történt vele, hol lehet most, na és, hogy egyáltalán létezik-e? Ugyanis sehol, semmilyen nyilvántartásban nem találni semmit egy ilyen nevű eltűnt személyről. Mélyre vezet ez a nyúlüreg, aki érez magában elég késztetést, az könnyen eltévedhet benne. Számos teória, feltételezés született már, de konkrétum szinte semmi. Ez a misztériummal teli fénykép látható a Deflated nevű egyszemélyes doomgrass/dark folk projekt bemutatkozó albumának borítóján is. Az új-zélandi projekt nagyszerűen reprezentálja azt a titokzatossággal teli komorságot, amit ez az ügy körbeleng.
Egy embernek köszönhetjük a Deflated albumot, ez a személy pedig a Writhe névre hallgat. Az akusztikus gitár nevezhető fő fegyvernemének, ez végigkíséri az egész albumot és a bluegrass mezsgyéin járja bánatos útját. Többek között az elektromos gitár, basszus, dob és a zongora mellett a szájharmonika lesz hű társunk a több mint egy órás játékidő alatt. Nem a hagyományos értelemben vett fémzenéről van itt tehát szó, ennek ellenére, ha más nem is, akkor a hangulata talán imponálni fog a kevésbé kalandvágyó hallgatóságnak is. Mert abból van dögivel, ennek ellenére felfedezhetünk több olyan elemet is, ami kikacsint a tradicionális értelemben vett metal felé. A hangszereket mind ő kezeli, azok felsorolása már önmagában bizonyítéka annak, hogy milyen sokrétű, nehezen megfogható, ám annál jobban magába szippantó húrokat penget Writhe barátunk.
Az Acid Bath, kései Xasthur nevek például bőven eszünkbe juthat a hallottakról, noha ez nem éppen az a fajta album, ami nagyon jól elkülöníthetően, részecskékre bontva tálalja elénk az inspirációit. Mindegyik egy közös halmazba van sűrítve, nem engedi, hogy túlságosan hamar kiismerhetővé váljon és mindenek előtt gondoskodik arról, hogy ne érezzük kényelmesen magunkat a székünkben. Tele van az összes dal diszharmóniával, búskomorsággal előre haladó kottákkal, amik sokszor olyan érzetet keltenek, mintha egy rég elfeledett ranchen lennénk, ahová már csak a régmúlt szellemei járnak néha egy-egy kísértetjárásra. A szellős, maximum középtempóban pengetett húrok, a mélyről jövő suttogó vokálok keverednek az eltorzított vagy éppenséggel dallamot követő énekléssel megküldött részekkel. Állandó változásban vannak a dalok, ez pediglen nem is véletlen.
Ez az album ugyanis a művész korábban kiadott dalainak az összefoglalója. Fogta azokat, újrahangszerelte őket egy kicsit és mostani, mondhatni kiforrott formájukban tálalja elénk mindezeket. Aki jártas a dark folk vagy country műfajában, azoknak könnyen eszükbe juthat John Fahey neve is a szerzeményekről. Vészjósló, feszültséggel telve bontakoznak ki előttünk a dalok, a fel-felbukkanó torzított vokálok pedig még inkább hatásosabban végzik a dolgukat ez ügyben. Az érzékien, szinte már keserédes nosztalgiával előadott dalokban könnyen felfedezhetjük a southern metal stílusjegyeit is. Áporodott és kopottas személyiséggel ruházza fel ezen részeket Writhe, mindez hozzájárul az americana érzéshez. Könnyen egy istenháta mögötti kisvárosban érezhetjük magunkat, ami távol van mindentől, ürességgel teli kirakatai, a cégérek, oldalsó vöröslő falaira festett régi képei mind szebb időkről mesélnek. Ez különösen azon tételekben jelenik meg, ahol a szájharmonika is belép a képbe, háttérben megbújva járul hozzá az atmoszférateremtéshez.
Az albumborítóhoz társítható misztérium, rejtélyesség, lappangó melankólia mindvégig ott van a dallamok között. Sose engedi azt, hogy átvegye az uralmat a naivitás, az “elhagyott az asszony és a kocsit is vitte” sztereotípia itt nagyon távolinak tűnik. A Deflated így reprezentálja számunkra a doom megjelölést, a borús hangulat nem engedi azt, hogy jól érezzük magunkat, inkább egy csendesen a lelkünkbe szivárgó félelemérzetet ültet el az arra fogékony szellemekbe, amitől nagyon nehéz szabadulni. Egy nagyon őszinte és személyes albumot rittyentett össze Writhe, ami borzasztó keveseket fog megszólítani, erről már a játékidő is gondoskodik és nekem is ez lenne az egyetlen negatív aspektus, amit fel szeretnék hozni.
Nagyon erős a hangulat, de így is érzem, hogy akadnak üresjáratok, esetleg olyan részek, amiket kompaktabb csomagban is lehetett volna előadni. A kísérteties megszólalású zongora is úgy érzem nagyobb szerephez juthatott volna a dalokban, pedig a bevezető számokban egészen megkapó hangulati elemként szolgáltak a klasszikus megszólalású billentyűk. A néha elnyújtott károgások jelentenek ez ügyben kárpótlást, azok ugyanis egyre nagyobb szerephez jutnak, ahogy halad előre az album, itt már az extrémebb zenéket kedvelők is találnak maguknak valamilyen kapaszkodót. Azt talán mondanom sem kell, hogy egy végtelenül egyedi dolgot hozott létre a Deflated személyében Writhe. Ilyen megszólalású albumról nem tudok, hogy létezne akár még egy is. Olyan rétegek, felbontásra váró zenei ajándékok leledzenek ebben a 71 percben, ami zenerajongóknak készült, olyanoknak, akik nem félnek más zsánereket is megismerni. Ki tudja, talán egy teljesen új dimenzió nyílik meg előttünk, csak hagynunk kell, hogy magával rántson világába és máris azon kapjuk magunkat, hogy szinte csak ilyesmit hallgatunk hetek óta (mint én). Nem tudok semmi konkrét bandát megnevezni, támpontot adni arról, hogy pontosan kiknek is ajánlható a Deflated, lehet, hogy nem is léteznek, akárcsak Joanna…
