rattlead.hu
Második körben jöjjenek az „igazán jó” Judas Priest albumok, amelyekre alkotóik és a csapat rajongói egyaránt büszkék lehetnek!
9. Ram It Down (1988)
Emberek, ez egy remek lemez! 
Sokáig negligáltam, talán mert a maga idejében – ki tudja, miért – túl egyhangúnak találtam, vagy a klisés számcímei verték ki nálam a biztosítékot. A közelmúltban, egy Mai füllel cikkben igazságot szolgáltattam neki, és azóta szívesen hallgatom. A hosszú kihagyás miatt nem épült úgy belém, mint azok az anyagok, amelyek megelőzik a listán, de az olyan nótáknak, mint a szélvészgyors címadó, a szintén végig kétlábdobos Hard as Iron, a menetelő I’m a Rocker és a málházós Monster of Rock, simán helyük lenne egy általam összeállított best of válogatáson. A ’80-as évek végén azt mondtuk, a túlságosan slágeresre vett Turbo után Tiptonék direkt egy szigorúbb, metalosabb albumot akartak készíteni. A dalcímekkel ezt részben sikerült is megvalósítaniuk, ám egyes számok továbbra is popos lüktetésűek vagy a dobsoundnak van elektronikus felhangja (Heavy Metal, Love Zone, Love You to Death, Blood Red Skies – különösen az utolsó dal durva ebből a szempontból), úgyhogy (szemben, mondjuk, a Jugulator-rel és a Demolition-nel) nem olyan kemény anyag ez, paradox módon a Turbóval is mutat bizonyos fokú rokonságot.
8. Angel of Retribution (2005)
Az ugrott be, hogy egy kicsit olyan ez a lemez a Priest életművében, mint a Metallicánál a Death Magnetic: a remény muzsikája, amivel a csapat a két, Ripperrel készült anyag után, újra az eredeti frontemberrel a mikrofonnál. visszatért a „helyes” ösvényre. Ugyanakkor bizonyos daloknál olyan érzésem volt, mintha egy Halford-szólóalbumot hallgatnék: az ének dominál, a hangszeresek a legritkább esetben vannak előtérben. A lemez slágernótái a lírai Angel és a monumentális Loch Ness, mellettük nagy kedvencem még a Worth Fighting For (nyilván ez is a refrénje miatt), de a Hellrider is nagyon ott van a szeren. Nem kiugró, kevés izgalmat tartogató, viszont megbízható anyag. Szeretem.
7. Turbo (1986)
Az itt következő négy albummal az a „bajom”, hogy zsenialitásuk mellett gyengébb, felejthető számok is vannak rajtuk, amelyek miatt nem adhatnék rájuk maximális pontszámot, és így aztán a dobogóra sincs esélyük. Emlékeim szerint a Turbo első szűk fél óráját Komjáthy György adta le a rádióban, és én onnan vettem fel. Az Out in the Cold-ot lekeverték, a maradék három számot pedig csak jóval később szereztem be. Talán ezért sem lettek akkora kedvenceim, mint az első hat nóta, pedig ezek sem rossz dalok, a Wild Nights, Hot & Crazy Days kifejezetten tetszik.
Már akkoriban is nagyon kedveltem a zenekart, akiknek nimbuszát sem a feltupírozott frizurák, sem a megdizájnolt bőrszerkók, sem a gitárszintetizátorok bevetése nem tudta lerombolni. Kissé popos, ultradallamos szerzemények születtek a csapat műhelyében, amelyek nálam lelkes fogadtatásra találtak. A Turbo Lovert onnantól sűrűn játszották és játsszák máig is, többek között a hazai koncertek szervezői, felvételről, ráhangolásként a közönségnek. Egyértelműen ez vált az anyag slágerévé, ám nálam nem ez, hanem a Rock You All Around the World a No. 1, az első háromba pedig – a Turbo Lover mellett – a Parental Guidance-nek van még esélye bekerülni.
6. Killing Machine (1978)
Zeneileg ez még egy másik korszak, pontosabban átmenet a ’70-esből a ’80-as évekbe, rocknak metal, metalnak rock. Ez alkalommal is egy kissé vegyes a felhozatal: nagy klasszikus, ám én nem különösebben szeretem a nyitó Delivering the Gods-ot; a másik három, nálam B-kategóriás dal (Burnin’ Up, Killing Machine, Evil Fantasies) pedig a lemez második felében kapott helyet, úgyhogy az anyag abszolút orr-nehéz. Rock Forever, Evening Star, a koncerteken motorról előadott Hell Bent for Leather, a United elődjeként is felfogható Take On the World, a B oldalról a Running Wild és a gyönyörű lírai Before the Dawn mind nagy kedvenceim. S ha az amerikai kiadásról (Hellbent for Leather) a Fleetwood Mac-feldolgozás The Green Manalishit is ideveszem, ami szintén óriási favoritom, azt mondhatom, hogy a pozitívumok sokkal többet nyomnak a latban, mint a filler nóták, úgyhogy a Killing Machine-nek tényleg ott a helye a legjobb Priest-albumok között.
5. Screaming for Vengeance (1982)
Biztos te is voltál már olyan helyzetben, amikor annyira ismerőssé vált számodra egy lemez, hogy éppen ezért nem akartad hallgatni, és éppen ezért tetszett kevésbé, mint egy olyan album, amelynek vannak „titkai”, amelyik még tartogat meglepetéseket. Valahogy én is így voltam a Screaming…-gel: Dávid barátom kapta meg vinylen, amiről „szokás szerint” több részletben vettem át a dalokat. Volt egy mag, a tízből hét nóta, amit mindig egyben hallgattam, a maradékot pedig csak később suvasztottam be a gyűjteményembe.
Mai füllel hallgatva, a Screaming… egy rendkívül erős és egységes anyag, egy pillanatra sem lepődnék meg azon, ha valakinek ez lenne a kedvence Tiptonéktól. A The Hellion/Electric Eye kettőse az egyik legütősebb nyitás a Priest-albumok történetében; a címadó nóta közepén, a szóló előtt remek dallamos gitártémák kaptak helyet; és így, egyben hallgatva még az olyan szerzemények sem tűnnek gyengébbnek, mint a (Take These) Chains és a Pain and Pleasure, amelyeket annak idején csak azért szereztem meg, hogy teljes anyag meglegyen. És láss csodát, még a szerintem leginkább túlértékelt Judas-nóta, a You’ve Got Another Thing Comin’ is elmegy így, a dalok füzérében (aminél pedig koncerten – kis túlzással – be szoktam fogni a fülem). Ma újra felfedeztem magamnak és élveztem egy régi alapvetést, de a zenekar itt nyújtott teljesítménye még mindig kevés volt a dobogós helyezéshez.
4. British Steel (1980)
Számomra annak idején a British Steel album dalai is kapudrogok voltak. Mielőtt azonban erről a lemezről beszélnék, hadd ejtsek szót egy másik, számomra meghatározó „anyagról”. A csapat 1983. december 18-án lépett fel a dortmundi Westfalenhalléban rendezett Rock Pop In Concert fesztiválon. A Magyar Televízió több banda bulijából is leadott részleteket, így a Priest-koncert legforróbb pillanatai is adásba kerültek. Én innen vettem fel a többek között a Breaking the Law és a Living After Midnight a stúdióváltozatnál jóval intenzívebb verzióját.
Így aztán megint csak „úgy jártam”, hogy a British Steelt körülbelül három részletben szereztem meg. Voltak a koncertfelvételek, majd jött egy további best of blokk, a két leggyengébbnek gondolt nóta, a You Don’t Have to Be Old to Be Wise és a The Rage pedig ismét csak jókora késéssel, pusztán a teljesség kedvéért került be a gyűjteményembe.
Mivel a csapattól a Breaking the Law a kedvenc nótám,az albumnak már csak ezért is dobogó-közelben van a helye. De egy Priest Top 10-ben nagy valószínűséggel a talán legnagyobb JP-himnusz, a United is helyet kapna. Persze vannak itt más alapvetések is: a szerintem szintén túljhájpolt Living After Midnight mellett a Metal Gods, a Grinder és a Rapid Fire. Utóbbi nem jön be annyira, mint például a lemezt záró, zakatoló Steeler, viszont be kell vallanom, hogy jó ideje az általam annak idején resztlinek tartott The Rage is tetszik.
Emblematikus alkotás, méltán sokak kedvence. Az enyém is.
3. Firepower (2018)
A lemez megjelenésekor valami hasonló eufóriát éreztem, mint a Black Sabbath legutolsó albuma, a 13 kapcsán: hosszú évek halványabb teljesítménye után a csapat végre ismét egy remekművel állt elő, amelynek egyszerűen nincsenek gyenge pillanatai. Lehet, hogy a relatíve friss élmény elhomályosítja a tisztánlátásomat, de talán nem túlzás és nem is nehéz azt állítani, hogy a Firepower a zenekar Painkiller óta legjobb anyaga. Változatos, tele fogósabbnál fogósabb szerzeményekkel, fényes pillanatokkal, beszéljünk akár a címadó nóta dinamizmusáról, a Never the Heroes vagy a Rising from Ruins hősies dallamairól, vagy a Sea of Red érzelmes pillanatairól. Kíváncsi vagyok, vajon évtizedek múlva is ugyanígy ki fog-e ragyogni az életműből, mert most a legtöbb korábbi JP-album fényét elhomályosítja.
2. Painkiller (1990)
Melyik karomat vágjam le? A két tökéletes alkotás közül melyik szoruljon a második helyre? Esetleg végezzenek holtversenyben az élen? A győztes albumnál majd leírom, hogy mi döntött a javára, de a Painkillerről is elmondható, hogy az egyetemes metaltörténelem egyik meghatározó alkotása, amely az első hangjától az utolsóig klasszikussá vált. Nézem a dallistát, és egyetlen gyengébb pillanatot sem találok az albumon. Kedvenc nótáim a Night Crawler és a Hell Patrol, de bármelyik másik számot megemlíthetném. Minden hangja kincs, és nemcsak az énekről, hanem a hangszeresek teljesítményéről is csak felsőfokon lehet beszélni.
1. Defenders of the Faith (1984)
Ha patikamérlegre tenném az első két helyezettet, lehet,
hogy azt kellene mondanom, a Painkiller a jobb anyag, frissebb, ma is aktuális alkotásnak érzem – mégsem az végzett az élen. Számomra a Defenders of the Faith A JUDAS PRIEST ALBUM, így, csupa nagybetűvel. Talán ez volt az első teljes lemez, amit a csapattól megszereztem, és ami végérvényesen Tiptonék rajongójává tett. És azon korongok egyike, amelyek akkor, 1984 táján végérvényesen berántottak a színtérre. Érzelmileg kötődöm hozzá jobban, mint elődeihez és utódaihoz, persze zeneileg sem panaszkodhatunk rá, ugyanúgy hibátlan alkotás, mint a ’90-es album. Jawbreaker, Rock Hard, Ride Free , The Sentinel, Love Bites, Eat Me Alive – micsoda nóták, és akkor még nem beszéltem kedvencemről, az „Égő szabadkormányról” (copyright by Magyar Rádió, ha nem Komjáthy György, akkor Tardos Péter), azaz a Freewheel Burningről, ami a Priest egyik legzseniálisabb dala.
Vannak lemezek, amelyeket azért nem hallgatok, mert túlságosan is ismerősek számomra: ilyen az első néhány Black Sabbath vagy a Metallica Master of Puppets-e, és ilyen a Defenders… is. Orbitális klasszikus.
Az érdekesség kedvéért megnéztem, hogyan alakult néhány mértékadó online metal magazin Judas Priest-albumrangsora. A Loudwire-nél első a Defenders, utolsó a Demolition. A Loudersound szerint a legjobb Priest-lemez a Screaming for Vengeance, a legrosszabb szintén a Demolition. A Kerrang az általa 10 legjobbnak tartott JP albumot listázta – náluk is a Defenders végzett az élen. Az Ultimate Classic Rocknál a British Steel a csúcs, az utolsó helyre ők is a Demolitiont tették. A metal-rules.comnál is a Demolition ül a szégyenpadon, a dobogó tetején pedig a Painkiller trónol.
Nektek melyik a kedvenc Judas Priest albumotok?
