Fémkereső
Itt a tavasz, süt a nap, nyílnak a virágok, csiripelnek a madarak, persze, a nagy francokat, gondolom, rohadt hideg van épp, télikabátban battyogok ismét a Barba Negra felé, és már érzem, hogy nem kellett volna futás után kutyát sétáltatnom a tóparton az északi szélviharban. De legalább a hullámok szépek volt, és öröm az ürömben, hogy egymást érik a jobbnál jobb koncertek hazánkban is. A Cannibal Corpse kellemes vasárnapi vérmatinéja után sokáig tanakodtam, belefér-e vajon a szerda, de annyira erős volt a csomag (négyből négy banda érdekelt), hogy ezt megfejelve a tavaly bontakozó érdeklődésemmel a francia szintér iránt, képtelen voltam ellenállni ennek az ajánlatnak. Depresszióra fel, biztatom magam.
A helyszínre érve konstatáltam, hogy annyi embert felismerek már arcról, hogy lassan olyan érzésem van, mintha haza se mentünk volna. A gyors beengedés után némi merchpultszemlére volt időm, de elsőre keserű keselyűként oldalogtam el látván a túlkínálatot, hogy aztán rendszeresen ott körözzek. A létszám ezúttal meglehetősen soványnak bizonyult, mindössze szellős, de annál lelkesebb félházat tudtunk felmutatni, talán mégis inkább a kék pirulát kellett volna választanunk, persze így legalább kényelmesen elfértünk.
Az estet a francia HANGMAN’S CHAIR nyitotta, én meg üdvözült mosollyal fogadtam, hogy ezúttal nem lesznek problémák a hangosítással. Úgy tűnik, némi szakmai alázattal lehet itt normális hangosítást csinálni az elejétől a végéig. Konstatáltam, hogy a háttérbe vetített logó, egy hatalmas könnyező szem igen baljóslatúan tekintett le ránk, mintha előrevetítené, hogy nem lesz egyszerű esténk. A franciák hozzák a kötelezőt, csinálják a hangulatot. A gitáros-énekes, Cédric Toufouti röghöz kötöttségét a gitáros és a basszusgitáros folyamatos mozgással ellensúlyozta. A két örömködő húros egyébként úgy festett, mintha Párizs nehézsúlyú negyedeiből jöttek volna, bár ez mondjuk az egész zenekarra igaz volt. Ehhez képest a rendkívül vidám nevű társulat egy alapvetően súlyos gitáralapokon nyugvó, de melankolikus, – megkockáztatom, hogy itt-ott az ének miatt a szó jó értelmében romantikus –, amitől a csajod sem futna ki a világból. A szükségszerűen rövidre húzott repertoárba többnyire a legutóbbi album (A Loner) dalai kaptak helyet. Szimpatikus arcok voltak jó zenével, többen miattuk is jöttek, az előadás után pedig rendszeresen felbukkantak a közönség soraiban. A Julien Rour Chanut áttetsző „üveggitárja” pedig hazavihette az est Legmenőbb Gitár-díját.
A DER WEG EINER FREIHEIT a német schwarzmetall jeles – és egyik legerősebb – képviselője. A többnyire német nyelvű dalaik sokakat ledobnak az angolfetisizmus miatt, de szerintem inkább ők is remek példát mutatnak arra, hogy a műfaj mennyire jól – szerintem gyakran jobban is – szól más germán nyelveken. Valamiért a würzburgi társulatot gyakran a post black csoportba sorolják, amit néha nemigen értek, mert sűrű, epikus dalaik engem inkább a kilencvenes évek bandáira emlékeztetnek (például Windir). A terjedelmes tételek miatt mindössze 5 dal került prezentálásra, de így is kitettek majdnem egy órát, szóval nem lehet panasz. A szintén vidám témákkal (depresszió) foglalkozó Noktvrn dalai (például Am Rande Der Dunkelheit) mellett elhangzottak korábbi dalok is, zárásként például az egyik legjobb számuk, az Aufbruch. Kicsit reménykedtem, hogy a kedvünkért eljátsszák Makó Dávid (The Devil’s Trade) énekesével közös Immortal című számukat, főleg, amikor magyar barátjuk személyesen is felbukkant a helyszínen, de sajnos szigorúbb volt a setlist összeírója. A zenekar nagyon impulzívan játszott, a gitárokat jól lehetett hallani, a dobok, mintha a barlang mélyéből törtek volna elő, tették mindezt minimalista díszletek között, aminek, mint kiderült, szintén megvolt az oka. Az est során ugyanis itt fogtam padlót először a színpadi fényektől, és nem azért, mert epilepsziás rohamot kaptam. A németek végig játszottak a köddel és a fényeffektekkel, a legkülönbözőbb szögekből és szögekben érkeztek a fények. A zenészek pedig hol előbukkantak, hol elrejtőztek a zenei hangulatoknak megfelelően. Maximálisan és ötletesen kihasználták a lehetőségeket, megmondom őszintén ezen a szinten, nem láttam még ilyen profizmust. Mindenképpen ajánlom a műfaj kedvelőinek, mindazoknak, akik nem feltétlenül arcfestésben kelnek-fekszenek, és a Mayhem-demókon túl is hajlandóak újabb bandákat meghallgatni.
Harmadikként érkezett a belga nagyvad e különleges metálrítuson. Spoiler alert. Az AMENRA fellépése volt számomra az est érzelmi csúcspontja. Még most is visszhangzanak bennem a vastag gitárok, meg az énekes hol fájdalmas üvöltése, hol meg a legmélyebb érzelmeket feltáró dallamos hangja. Tényleg nehéz szavakkal leírni az élményt. Sokáig csak ledöbbenve álltam a hallottaktól. A gitárosok riffjei elképesztő sodrást és hullámzást adtak, a közöség egy ritmusra bólogatott, és ehhez kiváló alapot biztosított a vastag dobhangzás, és Tim De Gieter basszusgitározása. Utóbbi egyébként a dühös üvöltésekből is rendesen kivette a részét, volt, hogy a két énekes duettje adta a katarzist. Colin H. van Eeckhout legtöbbször háttal, fején csuklyában énekelt a közönségnek – megidézve ezzel egy Aaron Stainthorpe nevű angol úriembert a My Dying Bride-ból –, csak bizonyos drámai pontokon fordult felénk. Introvertált előadásával csak többször aláhúzta a melankolikus elborult zene súlyosságát. Amit fokozott, miután az énből való kivetkőzés közben végül ténylegesen is lemeztelenedett, s a pólójától megválva immáron elővillant a hatalmas háttetoválása, így egészen őszinte performanszt láthattunk a tomboló, vonagló énekes megrázó szenvedéstörténete során (érdemes utánaolvasni a testművészetekhez való viszonyának). A rendelkezésre álló időbe mindössze hat szám fért (előtérben a Mass VI három számmal), de a kevesebb mennyiség itt magas minőséget jelent. Számomra a Plus près de toi (Closer to You) sokféle hangulatot bejáró utazása jelentette a katarzist, de bármelyiket kiemelhetném, mondjuk a monumentális záró Diakent. És itt szintén meg kell említenem a fényeket. Az Amenra szinte végig „fekete-fehérben” játszott, a háttérbe fényképeket vetítettek, és hol a zenészek, hol meg a háttér kapott több világítást. Ezáltal a zenészek mozgásából gyakran különleges árnyjáték bontakozott ki a vásznon, és olykor úgy érezhettük magunkat, mintha Platón barlangjában lennénk. Rendkívüli élmény volt. Sajnálom, hogy nem tudom megnevezni ezeket a zenei háttérmunkásokat, megérdemelnék, hogy emlegessük őket is. Az Amenra kétségkívül a műfaj egyik legtehetségesebb zenekara, méltán emlegethetjük őket egy lapon az olyan elődökkel, mint a Neurosis. És sokszorosan alátámasztották, hogy miért is tekinthetjük a zenekar helyett művészeti produkciónak a társulatot. A zenei utazás végén felkapcsolták a lámpákat a színpadon, és megjelent egy „Liefde en licht” felirat. Szeretet és fény. Így engedtek minket tovább ezen a szomorú úton, a sötétből a fényre. Reménykedjünk.
Az est záróakkordjaként a francia fenegyerek IGORRR névre keresztelt művészeti produkciója érkezett. Már az átszerelés alatt szóltak a komolyzenei etűdök, amin jót mosolyogtam magamban, nem rémlik, mikor volt „Játék és muzsika tíz percben” egy metálkoncert átkötéseként. (Sajnos hiányos komolyzenei műveltségem okán az istennek nem jutott eszembe fel, hogy mi ez az ismerős dallamra, Chopinre tippeltem.) Az Igorrr-ral sokáig kerülgettük egymást, riasztott a mélység, de elég hosszan néztem bele ahhoz, hogy visszanézzen, így mostanra sikerült arra az elmeállapotra jutnom, hogy vígan keblemre öleltem e nemes őrületet.
Nos, ha valaki nem ismerné a zenét, akkor íme némi kontextus. Az Igorrr zenéjéről hol a begombázott Ataraxia és Primus szerelemgyermeke, hol meg az jut eszembe, mintha a betépett Beethoven Devin Townsanddel játszana négykezest egy Bosch által szervezett partyn. Jól megfér itt az olasz reneszánsz, a német barokk, az egzotikus keleti zenék a legsúlyosabb elektronikus meg death, indusztriális metál zenékkel. Lenyűgöző karneváli kavalkád. (Nekem leginkább a szintén francia Ez3kiel áll velük rokonságban.) Valóban a barokk sokszínűsége, cikornyasága jellemzi a leginkább, nem véletlen, hogy baroquecore a hivatalos önelnevezés. És ugye már az olyan számcímek, mint a Paranoid Bulldozer Italiano vagy Spaghetti Forever sem ígérnek túl sok komolyságot. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, ugyebár.
Az Igorrr azonban nem viccelt. A tudjukmiért sokadjára elhalasztott koncert alapvetően a 2020-ban megjelent Spirituality and Distortion albumra lett felhúzva. Magam sem akartam elhinni, de valóban tíz dalt vettek elő erről a lemezről, és ebbe vegyítették a korábbi, Savage Sinusoid album antislágereit. Van, aki még komolyan veszi a lemezbemutatót. A megjelenés óta voltak cserék a koncerttagságban, így például a csodálatos hangú Laurent Lunoir helyét a görög származású Aphrodite Patoulidou vette át. Nomen est omen. Ezt hívják minőségi cserének. A civilben a Dán Nemzeti Szimfonikus Zenekarban is közreműködő szoprán végig gyönyörűen énekelt fekete-fehér ruháiban, de ha kellett, akkor bizony névadója mellett a viszály istennőjét, Eriszt is megidézte sikoltásaival. Lenyűgöző teljesítmény. És mellette a monstrumot alakító, szintén újonc JB Le Bail is kiválóan teljesített, akárcsak a zenészek. De az est karmestere nyilván a zenei agytröszt, Gautier Serre volt, aki kalózkapitányként állt középen a magasított dj pult mögött, és mindent megtett azért, hogy elvetemült bandájával olyan őrült felforgást rendezzenek, hogy az emberek az elejétől vad, kaotikus táncba kezdjenek. Hol a gitár és a dob mögé tett agyrobbantó elektroalapot, hol előkapott egy gitárt a pult alól sűrítve ezzel a hangzást, hol pedig a komolyzenei témákat dekonstruálta némi Super Mario-hangulattal, csak hogy mindenkinek világos legyen, ez nem az opera, és itt a dress code sem a pingvinmez.
Anélkül, hogy alámerülnék a bőséges setlistbe, számomra az egyik csúcspont az egzotikus dallamokat hozó a Downgrade Desert és Camel Dancefloor duója volt, amit megfejeltek a ieuD és a Parpaing brutalitásával (kár, hogy az utóbbiban vendégszereplő Corpsegrinder nem várta meg a koncertet egy cameo erejéig). De mondhatnám a záró, szintén orientális Himalaya Massive Ritual zaklatott döngölését. Számos különböző hangulati és érzelmi magaslati pontja volt az estnek. A ráadásban felcsendült a Chevel nintendowaltzere, de ekkor már inkább a főnök kapta meg a színteret, és nyomott egy pár számos dj sessiont (Robert, Very Nose), hogy végül lezárják a kakofóniát, megköszönjék a nagyérdeműnek a kitartást és átadják a terepet Chopinnek.
És hogy milyen is volt összességében? Nos, az egyik zárótétel címe úgy szól, hogy Apopathodiaphulatophobia (igen, jól olvastad, most mondd ki gyorsan, egymás után háromszor), ami egyszerre jelenti a székrekedéstől való félelmet, de etimológiáját tekintve a szenvedéstől való félelmet is egyben. Ha vetted a bátorságot, és ellátogattál az Igorrr koncertjére, akkor már tudod, hogy nem kell félned a szenvedést, sem a záróizmok elzáródását. Garantált a beöntés. Karneváli hangulat. Fenséges és lenyűgöző élmény. Napokig fogok még kóvályogni ettől az estétől a frissen beszerzett csirkés-halálfejes pólómban. Memento mori.
AdamG
DISTORTION TOUR 2023
Igorrr (F), Amenra (B), Der Weg Einer Freiheit (D), Hangman’s Chair (F)
Budapest, Barba Negra Red Stage, 2023. március 29.
Belépőjegy ára: 9990 Ft
