Fémforgács
Vallom, hogy mindegyik metal stílus él és lélegzik, mindig vannak olyan emberek, akiket olyan mélyen megszólít a zene, hogy kénytelenek ők is kipróbálni magukat benne, hátha egy napon ők is ott lehetnek a példakép banda neve mellett egy plakáton. A thrash az egyik olyan stílus, aminek sikerült megszólítania ezt a generációt is, a bolygó minden táján lelhetünk alkesz thrashereket, akiknek még mindig a Metallica, vagy Megadeth kérdés a legégetőbb a mindennapi életükben. Fogalmuk sincs arról, hogy mindketten tévedésben élnek, mert a big 4-ból a Slayer az ász, de erről majd máskor. Mostani írásom egy modern thrash bandáról szól, akik szerencsére kerülik a “pizza thrash” felfogást. Nincs semmi baj azzal, hogy ha nem vesszük túlságosan komolyan magunkat, de a sokszor unalomba folyó zenei sablonok miatt sajnos sokszor jogos a stigma. Ezért is számtalanszor, ha jófajta thrashre vágyok, akkor egy elfeledett 80-as, 90-es évekbeli bandánál kötök ki, akik túl későn érkeztek meg a buliba, vagy egyszerűen nem jött össze nekik az anyaguk promotálása. A King Abyss megjelenésével, attitűdjével, és zenéjével is kerüli ezt a sokszor félreértett múltidézést. Mai hangvételben, komolyan vehető módon viszonyulnak választott zsánerükhöz, noha nagyon is érezhető az ősök jelenléte a bemutatkozó albumukon. Az Egyesült Királyság nem kapott túl sok figyelmet a stílus virágkorában, sokszor érdemtelenül, ugyanis számos nagyszerű banda lakozott a szigeten (Sabbat, Energetic Krusher, Onslaught). A 2000-es évekbeli második hullámban már megkapták a nekik járó figyelmet, nagyrészt az Evile debütálásának köszönhetően. Most a King Abyss öregbítheti tovább ezt a hírnevet.
A modern hangvételt komolyan kell venni, mivel a hangzásba került egy adagnyi death metal, deathcore is, amire nagyszerű példaként szolgálhat a Fear The Dead címre hallgató szám zárása. Konkrétan kapunk egy deathcore stílusú breakdownt és a hozzá tartozó mély hörgés sem maradhat el. Disznóvisításra, tücsökciripelésre nem kell számítani, de szerintem egyet érthetünk abban, hogy ez nagyon stílusidegen lett volna 1987-ben. Az Eyes Always Watching első és utolsó fél percében ezt szintén megtapasztalhatjuk, igaz itt csak a gitár kezd el darabosabban szólni, a hangolása is közelít a deathcore mélységeihez. Hallani, ahogy pulzálnak a húrok. Ez persze inkább számít vadhajtásnak, mert egyébként Dom Bould vokáljára inkább jellemző egy magasabb tartományon tartózkodó száraz csaholás, mintsem a halálfém stílus. Mondhatjuk, hogy hatással volt rá a modernkori Kreator, azaz Mille Petrozza stílusa, de ez igaz a zenére is. Jay Fellows és Sam Millard gitárjátékában megvan minden, amit a thrash megkövetel. Pattogósan, energikusan és szemtelenül megy végig a kezük a gitárhúrokon, szólók terén pedig teret kap a modern melodeath.
Kifejezőek és képesek meghatni a hallgatót oly módon, hogy közben nem zavarják meg a dalok természetes folyását. A basszus megadja a lemeznek a kellő súlyt és lejjebb ülteti a hangzást, Sam Bryan nem vész el a keverőpultnál, noha nem ő a főszereplő. A dobos George Heathcoet azonban nagyon szinptaikus lehetett a hangmérnöknek. Valahányszor üt egyet a bőrön azt mindig kristálytisztán és erősen hallani. Nem azt mondom, hogy olyannyira géppuskaszerű, mint Lars dobhangja a Justice-on, de közeledünk ahhoz a szinthez. Ha magát a dalt nézzük, akkor ismét eszünkbe juthat ez az album, különösen a Blackened című száma. Azok a dallamtörések le se tagadhatnák honnan érkeztek, és bizony ott van a lemez promós szövege alján, hogy kiknek ajánlják elsősorban ezt a lemezt: Kreator, Metallica, The Haunted, Sylosis. Szinte összefoglalja számunkra azt, hogy mire számíthatunk a lemez hátralevő részében. A következőnek érkező címadó tétel egy igazán pofás szólóval üdvözöl minket, majd zakatol tovább a thrash vonat. katonásan, szinte már előre kimérten adagolva érkeznek a jófajta riffek, és ez egy végtelenül fontos szempont az én szemszögemből. Ha nincsenek jó gitártémák egy thrash albumon, akkor az egész produkció felé már be is lehet szúrni a fakeresztet. Ezek a témák, gyors galoppok, melodikus gitárfutamok beindítják a nyakizmokat, heves bólogatások közepette helyeselünk a zenészeknek.
A Loathe különösen kedves számomra, ugyanis a jó öreg Slayer egyik kezdő riffjének egy kissé áthangolt változatával kezdik az urak ezt a dalt. A kórusrészeknél beköszönnek a háttérben a diabolikusan hangzó, nyilván mesterségesen eltorzított, lassú csordavokálok, amik persze, hogy azt a szerepet töltik be, hogy a közönség is álmos dobermanként ugassa velük lassan a sunyin megbúvó refrént. Témakört tekintve egy érett és komoly témákat feszegető banda képe lebegjen a szemünk előtt, akik görbe tükröt tartanak a számító, kapzsi társadalom elé. Megemlékezve mindazokról, akik akkor fognak beléd rúgni, amikor a padlón vagy. Szóval kaptunk 3 golyót a koponyánkba, itt van a lelassulás ideje, megérkezett a lemez balladája, ami a Disdain nevet kapta. És hát azt kell mondanom legalább 120-as betűmérettel van ráírva az a szó, hogy Metallica. Ha akarjuk Unforgiven, a Fade to Black sem lenne rossz válasz, de a Sanatorium címét is elfogadhatónak tartanám, különösen a refrénnél érkező részeknél detektálható mindez. Az Interlude akusztikus gitárpengetései után pedig egyenesen vártam, hogy kezdődjön a Battery. Szóval igen, lehet mazsolázni a dalokban, hogy mi merről származik. A gitárban van jó sok Kreator és melodeath, a dalszerzésben Metallica. Egyfajta hibridet képez a modern német és a régi nyugati parti thrash stílusok között, amibe néha-néha beleszól a deathcore is.
Tudni kell rólam, hogy híresen botfülű vagyok, ha riffek felismeréséről van szó, simán elmegy mellettem egy teljesen nyilvánvaló áthallás. De itt még nekem is könnyű dolgom volt ilyen téren és nem mondom, hogy nem zavart egy idő után. Nyilvánvalóan értik és tisztelik a stílusokat, amik inspirációként hatottak rájuk, nincs ezzel semmi baj. Ráadásul mint említettem egy első lemezes bandáról van szó, akik noha léteztek már 2016 előtt is Apex néven, de ha lehet egy kicsit megengedőbb vagyok most velük. Meg azért az ezután érkező számok mind oda ütnek ahova kell, hangszerkezelés terén egy rendkívül képzett brigádról van szó, amit badarság lenne nem értékelni. Mindenesetre remélem, hogy a következő lemezükön már nehezebb dolgom lesz a témák felismerése terén. Ha szereti valaki a modern ízvilágú, kemény, ugyanakkor kellően zenei thrasht, akkor az nem fog a King Abyss lemezével mellényúlni.
