Fémforgács
Számos olyan zenei projekttel találkozhatunk, amikor a kezdet kezdetén még maga az alkotó se tudja, hogy mi fog végül rákerülni a kész műre. Ezek általában improvizatív víziókként definiálható alkotások, ahol valaki vagy átérzi az adott pillanat varázsát és ő is ihletett állapotba kerül a hallottak után, vagy egyszerű időpocsékolásként tekint a műre. Az unortodox megközelítés szintén gyakori velejárója ezen alkotásoknak, nem lehet igazán skatulyába helyezni őket, mindig van bennük egy olyan faktor, megoldás, elsőre nem oda illő részlet, ami gondoskodik arról, hogy a magamfajta hobbifirkászoknak a homlokán megjelenjenek az izzadságcseppek akkor, amikor a műfaját kéne meghatározni a korongnak. A spanyol At the Altar of the Horned God pont ebbe a kategóriába tartozik, egy jelentős kivétellel. Nagyon jól átgondolt, spirituális élményt nyújtó szerzemények sorakoznak Heolstor ördögimádó liturgiájában. Az ibériai black metal egyik prominens tagjáról van szó személyében, akinek ez az egyszemélyes projektje mutatja meg talán a legszemélyesebb, legintimebb oldalát. Még mielőtt páran elkezdik képzeletben lekapni a textilt emberünkről, náluk le kell hűtsem a kedélyeket: zenei intimitásról van szó. Az At the Altar of the Horned God 2019-ben bújt elő a füstölők misztikus birodalmából. A Heart of Silence pedig a második albuma lesz. A Through Doors Of Moonlight univerzumát tovább viszi az új szerzemény, de egy annál talán direktebb, emészthetőbb alkotásként csapódhat le az új zsoltár.
Heolstor ismét magányosan idézi meg a múlt szellemeit, azokból az időkből, amikor még fiatal volt a kozmosz és a spiritualitás sokkal közelebb állt a szintén még csak bimbózó emberiség kultúrájában. A használt hangszerek sora már önmagában elénk tárhatja azt a nyilvánvaló tényt, hogy egy nyitottságot és átszellemülést igénylő lemezzel lesz dolga mindazoknak, akik csatlakoznának a rituáléhoz. A szokásos gitár, dob, basszus, vokál négyesen túl billentyűket, csörgős baszk dobot és djembe dobot is hallhatunk, ami az afrikai törzseknél használatos, pusztakézzel megszólaltatott hangszer. A Listen tényleg arra késztet minket, hogy hallgassunk el egy kicsit, sötétítsük be a szobát és adjuk át magunkat a határozott, törzsi ritmusokban testet öltő kántálásnak.
A gitárok a black metalra jellemző, vékony motorosfűrész textúrával rendelkeznek és nagyvonalúan, atmoszférát teremtve haladnak előre a kották által alkotott úton. Minden hangszernek naturális, természetközeli megszólalása van. Heolstor törekedett arra, hogy a lehető legkevesebb szerephez jusson a technológia, de egy ilyen hangvételű lemeznél ez talán természetes is. Beavatási szertartásunk után a Closing Circle folytatja mindazt, amit a Listen magalapozott. A törzsi dobok és ritmikák ezúttal is meghatározó szerephez jutnak, a szonikus felépítése azonban közelebb áll a tradicionálisan melodikus black metaléhoz. Maga a művész is bevallottan ebbe az irányba szerette volna továbbléptetni ez a projektet. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy egy egyszerű fekete fém albummal van dolgunk. Megmaradt az okkult, sámán atmoszféra, mindez azonban nem veszi el a fémzene élét, inkább kiegészíti azt, mintsem egymás torkának esnének. A törzsi hangszerek is a részeivé válnak a hangképeknek, noha nem hajlandóak teljesen beleolvadni a dalokba. Karakánul adják tudtunkra jelenlétüket, oly módon, hogy nem zavarják meg a hagyományos metal hangszerek harmóniáját sem. Nálam egyben ez az album legnagyobb erőssége is.
A Heart of Silence konkrétan úgy kezdődik mint egy norvég klasszikus: fagyos riff, blast beat, csontig hatolóan zord hangulat. A vokál is ennek szellemében ölt testet, a károgást tiszta énekű kántálások szokták kiegészíteni. Megmondom őszintén talán itt érzem a leginkább azt, hogy ezen a ponton kissé visszavehetett volna Heolstor. A mélyen leledző ördögimádatba nekem túl humánusnak hatnak ezek a részek és ezáltal a hatást is tompítja. Nem érzem, hogy egy földöntúli vérszerződést kötnék a felszarvazott bestiával, inkább egy barátságos törzs szertartásaként csapódik le a dolog. Ez persze nem fog mindenkinél hibaként megjelenni, épp ezért is gondolom úgy, hogy az ilyen és ehhez hasonló lemezeknél még nagyobb szerephez jut a szubjektivitás.
A Chthonic Summoning ismét tiszta énekkel indít, erről már ugye leírtam a véleményemet, azonban ha csak a zenére koncentrálok, akkor egy megkapó és egyedi koncepciójú alkotás képe lebeg a szemem előtt, amely hosszan kitartott gitártémáival megalkotja azt a hangulatot, amire vágyok egy ilyen és ehhez hasonló tematikájú alkotástól. Talán ezért is lett az Anointed with Fire a kedvenc tételem a lemezen. Gyorsan, de lélekkel telve halad előre a dal. A legjobb skandináv tradíciókban fogant, inspirált érzetet keltő dalról van szó. A torz hangon előadott kántálások hatásosabban jelenítik meg az általam elvárt víziót, ott már kellően diabolikus éle van azon dalrészeknek. Megidéződnek a luciferi tanok, testet öltenek a démonok, akik halált és pusztulást hoznak az árnyékvilágnak. Gyengeségeivel együtt is egy figyelemreméltó alkotásnak gondolom az At The Altar Of The Horned God második lemezét. Arckanum, Urfaust, Dead Can Dance rajongóknak szánják ezt az albumot és könnyen bele lehet látni ezeket a bandákat a hallottakba. Mindazonáltal én a pogány black metal rajongók számára is bátran tudnám ajánlani ezt az albumot.
A Guardian of the Threshold és a God Is in the Rain talán a legjobb példa erre, amely könnyedén helyet kaphatna bármelyik viking érájú Bathory albumon. Ősi, misztikus és naturális érzelmű albumot alkotott Heolstor, ami talán nem is elsősorban nekem készült, azonban még egy ilyen perverzebb lelkületű hallgató is, mint én talált benne számos értéket, ami ha nem is túl gyakran, de visszafog terelni engem az At The Altar Of The Horned God tisztító tüze mellé. Megköveteli tőlünk a kellő átszellemülést, vannak feltételei a hallgató felé, de ha megadjuk neki a kellő figyelmet és körülményeket, akkor hálás lesz nekünk és cserébe sokat fog adni. Március 3-től kondultak fel a sámándobok az I, Voidhanger Recordsnál.
