Fémforgács
Nem tudom, hogy a férfiakba automatikusan kódolva van az új és kimondottan veszélyes ismeretlennek a feltérképezése, vagy csak egyszerűen az motiválja őket, hogy legalább nem kell otthon maradni az asszonnyal. Ezért inkább szembe néznek olyan végtelen, hideg és kíméletlen rendszerekkel, mint a világűr? Most nem is célom erre a kérdésre megtalálni a válasz. De tagadhatatlan, hogy a metal, különösen a nehézsúlyú irányvonalon alkotó death, black, extreme metal muzsikák körében igen népszerű a világűr, vagy az azt meghódító sci-fi tematika. Találkozhatunk szép számmal ilyen bandákkal, mint például a Vorga, Imperialist, de a felsorolásból nem hiányozhat a személyes kedvencem, a norvég Khonsu sem. Az Omega Infinity is a kozmosszal kapcsolatos tematikát tűzte ki zászlajára. A Tentakel P. (Todtgelichter) és Xen (Ne Obliviscaeis, Antiqva) alkotta nemzetközi felállású projekt Solar Spectre címet viselő debütáló lemeze 2020-ban jelent meg a francia Season Of Mist égisze alatt. A bemutatkozó anyag ötvözte a kilencvenes évekre jellemző black/death metal száraz szikárságát megspékelve súlyos elektronikával és ambient zörejekkel. Ezáltal kívánta hozzánk közelebb hozni a fagyos világűr feketeségének az érzetét. Azonban az idén február végén megjelenő The Anticurrent című második nagylemezük másfajta koncepciót követ. Ezúttal a korong az időt kutatja. Az ősrobbanástól és az univerzum kaotikus születésétől. A tematika az emberi civilizáció felemelkedése és bukása körül mozog. Miközben kozmikus léptékre vált, hogy tanúja legyen az elkerülhetetlennek: az univerzum végének ebben a fenyegető fináléban. Ha valaha is tudni szeretted volna, hogy hangzik milliárdnyi fekete lyuk, mely elnyeli magát az idő görbületében, akkor ne keress tovább, mert itt a banda második nagylemeze megadja neked erre a választ!
Az előző kiadványhoz képest, a mostani album egy sokkal látványosabb megjelenést kapott. A borítót Adrien Bousson készítette (akinek a most megjelenő …and Oceans és Obsidious lemez képi világát is köszönhetjük). A kellemes vizuális benyomás mellett, azért ami igazán számít, az maga a zene. Az album munkálatai során továbbra is Tentakel P. kezelt minden hangszert, a vokál rész pedig ismét Xen feladata volt. Az új anyag felvételeihez Adrienne Cowan (Seven Spires, Avantasia), Lindsay Schoolcraft (Antiqva/ ex–Cradle Of Filth), Nagy András (Sear Bliss) és Marta J. Braun (Todtgelichter, Vyre) vendégmuzsikusok is csatlakoztak. A lemez munkálataira kihatott a pandémia, így az csak idén februárban tudott megjelenni.
A kiadó jóvoltából bemutatott két nóta kapcsán kiszögelhetem a korong kapujára azt a véleményt, hogy nem csak a külcsínben sikerült egy érettebb térugrást elkövetni, hanem a zenében is. A komolyabban behatárolható debütáló lemezhez képest itt inkább az extreme metal jelzővel tudnám illetni az új album anyagát. Mivel elég szerteágazó megoldásokat alkalmaznak, és többféle eszközből építkeznek. Disszonánsabb tónusok, komplexebb témák és sokkal jobban felépített dalok fogadnak minket a The Anticurrent univerzumában, amit természetes módon áthat a szigorú black metal. Ezen felül egész progresszív, atmoszferikus témákat is hallhatunk. A Creation vagy a Banish Us From Eden című tételekben egész jazzes fordulatok is felütik a fejüket. Sajnos ezeket a témákat annyira nem bontják ki, nem járják körül, pedig megérte volna. Úgy vélem, hogy a banda kicsit kilépett a Portal és az Imperial Triumphant féle zeneiség irányába, viszont hőseink azért nem járatják csúcsra az őrületet. Ellenben a lemez hallgatása során többször éreztem, hogy nem minden esetben működik ez a kakofóniába torkolló zenei áradat. A The Alpha című nyitótételben kerestem is, hogy mi maradt nyitva a háttérben, mert a káosz alatt megszólaló zongora úgy hatott, mintha beszűrődött volna egy másik, teljesen különálló zenei forrás is. Ugyanezt éreztem a vendégénekesek produkciója kapcsán. Elismerésem, hogy sokat hozzáadtak a dalok hangulatához, de a tiszta ének nem hullámzott annyira együtt a zenével. Valahogy nem kapott el az az érzés, ami kiragadott volna a nyomasztó, súlyos atmoszférából egy másik, éteribb szférába. A női „károgás” az Iron Age-ben Adrienne Cowan szereplésével, és a Death Rays című dalban Lindsay Schoolcraft közreműködésével viszont remekül működött és sokat hozzá is pakolt a dal hangulatához. A billentyű témák, hangok, zörejek elmaradhatatlanok egy ilyen koncepciójú album esetében. Valóban oroszlánrészt vállaltak a hangulat megteremtésében. Ennek ellenére nagyobb hangsúlyt is fektethettek volna ezekre a betétekre. Néhol nagyon jól tudott működni, mint a To The Stars dalban (melyben a nagyszerű Khonsu-féle hangulat köszön vissza), vagy a Death Rays című szerzeményben. Más esetekben pedig az az érzés kerített hatalmába, hogy ezek a muzsikától teljesen függetlenül operálnak.
Egy ilyen komplex muzsikánál alapkövetelmény, hogy jól szóljon. Hiszen, ha ennyire sűrű az anyag és ezt nem lehet megfelelően szétválasztani, akkor nagyon sokat fog az élvezetéből elvenni. Az anyag masterelését és hangmérnöki munkálatait Markus Stock (Empyrium, Sun Of Sleepless, Vison Bleak) végezte. Ez már önmagában is elég beszédes, de a végeredmény felől kétség sem lehet. Szépen tagoltan szól az album. Minden hangszer egységesen illeszkedik a hangképbe. Az albumot hangfalakon és fejhallgatóval is meghallgattam. Az élvezeti faktor tekintetében, a részletes, rétegzett hangfolyam miatt inkább a fejhallgató felé billentette el a mérleg nyelvét. The Anticurrent-en feldolgozás formájában két bónuszdal is helyet kapott. A Sear Bliss-től a Night Journey (Nagy András közreműködésével) és Ye Entrancemperium (Marta J Braun) szereplésével. Összességében jól sikerült darabok, de nem éreztem, hogy feltétlenül helyet kellett kapniuk a lemezen. Mivel engem egy kicsit kizökkentett az album koncepciójából.
A The Anticurrent egy komplexebb és erősebb anyag a korábbi lemezhez képest. Véleményem szerint: lehetett volna még egy kicsit csiszolgatni, jobban kidolgozni a témáka, mert gyakran eleresztették azokat a részeket, amiket igazán érdemes lett volna meglovagolni. Továbbá a káosz teremtést is néhol soknak éreztem és ez nem szippantott magába, inkább kivetette a figyelmemet a világűr semmijébe. Ezektől eltekintve egy nagyon erős anyagot hoztak össze. Sűrű és komplex, súlyos zene. Tehát nem minden lelki állapotban működik. Ez nem az a háttérzene, amit az ember takarítás közben betesz. Itt figyelni kell arra, amit az ember hallgat.
Aki kedveli a disszonáns, tömény, összetett és nem utolsó sorban nehezen emészthető zenéket úgy, mint Portal, Imperial Triumphant, Deathspell Omega, Dodecahedron, Khonsu, Darkspace ne habozzanak, vessék bele magukat ebbe a feneketlen univerzum örvénylő áradatának a dallamai közé! A teljes visszatérés nem garantált, de a minőségi zene viszont igen!
