Fémforgács
Elég szépen indított a 2023-as év, megvillantva farkas agyarait az elvetemült zenerajongók számára. Rengeteg erős kiadvány megjelent már az első hónapokban, melyek közül az egyik személyes kedvencemmé vált, furcsa nevű Turpitude vitte a prímet cseppet sem egyszerű címmel ellátott második lemezével. Az atmoszférikus, hagyományos black metal vonalon utazó produkció mindezt egy igazán egyszerű eszközzel tudta elérni, aminek lényege a teljes őszinteség, függetlenség. Igen, ez egy komoly fegyvertény a mai világban. Tudom, hogy folyamatosan záporoznak felénk a különféle kiadványok, hol nagyobb, hol kisebb kiadóktól, nagyzenekaroktól, magányos megszállottaktól, de ezt az érzést sajnos egyre kevesebb alkotás tudja kiváltani belőlem. A Turpitude eleven, lüktető fekete muzsikája szépen magáévá teszi mindazt, amit ebben a műfajban elvárhatunk egy zenekartól: a nagyokra támaszkodva, de saját világot alkotva járja a maga ördögi táncát. Vastag, bőrünk alá kúszó, folyamatosan körül ölelő hangulat, grandiózus vadság és hipnotizáló monontónia, epikusság, szívszaggató magányosság egyaránt megtalálható a dalokban, melyek igazából egyetlen nagy egészet alkotnak. Ezt bizonyítják a fejezeteket jelölő dalcímek, de feltételezem a kazettán történő megjelenés is közrejátszott a feldarabolásban.
Az egységesség és alaposan személyesnek tűnő koncepció azonnal privát produkciót sejtet a hallgatóknak, ami a Turpitude esetében igaz is, meg nem is. Az alapítás, a dalszerzés, a gitárok mind a kifejezetten sokoldalú Caleb Simardhoz köthetők (Biöcide, Prihelin Gnosis, Acanthosis, Chiliasm, Nunam Niveis, Onchocerciasis Esophagogastroduodenoscopy stb.), aki azonban képes volt felismerni azokat a dolgokat, amiben érdemes segítséget kérnie. Így került képbe Absenxia, aki a vokalista szerepében tetszeleghet, valamint Conor Primett dobos és Risa, aki a különféle billentyűs zajokban nyújtott támaszt. Össznépi munka tehát az Une interprétation de la dissolution glaciale en quatre mouvements (ezt többször nem írom le), ami csak egyetlen elmében fogant és úgy öltött testet, ahogy azt megálmodták. Az egészben az a durva, hogy a black metaltól a technikás brutal death, grind zenékig terjedő skálát magáénak tudó Caleb idén lesz 19 éves… És nem, nem garázsban játszó produkciókról van szó.
Térjünk most már a lényegre: ez a lemez úgy szól, ahogy szerintem egy jó black metal anyagnak szólnia kell. Olyan messze áll a steril, polírozott tucathangoktól, mint a gyakran önmaga paródiájává váló, sokszor öncélú és romboló hatású lo-fi hangzástól (tisztelet a kivételnek). A meglévőknél jóval unalmasabb témákat is el tudnék viselni ezzel a minőséggel: élő és dinamikus, kifejezetten a dobok és a basszusgitár tekintetében. Mindkettő tisztán hallható és elmondható róluk, hogy végig segítő kezet nyújtanak. Erre nagyon nagy szükségünk is van, mivel az elektromos gitár olyan ködös ingoványba vezet minket, ahol egy óvatlan lépés könnyedén a vesztünket okozhatja. Amíg a ritmusszekció kalandozik, pattog, ropog, recseg és szórakoztat, addig a sejtelmesen jelen lévő billentyűk és a gitár jóval távolságtartóbb harmóniákon keresztül kommunikál velünk. Elveszhetünk a saját gondolatainkban, elfelejthetjük a körülöttünk lévő világot. Ez a kontraszt adja meg a lemez esszenciáját, aminek köszönhetően nem fognak zavarni a vissza-visszatérő hangulatok. Érdemes még kiemelni Absenxia énekét is, ami távolról érkezik, mégis szépen belesimul ebbe a kavargó gondolatokat, szívfacsaró érzéseket kiváltó zenei összképbe. A károgása ugyanis tökéletesen passzol ide minden szempontból: nem művi, erőltetett, könnyen elhisszük neki, hogy minden egyes kiejtett szótag után megsemmisül, füstté válik és örökre eltűnik. Időnként mormogó, mély hörgésre vált, ami szintén nem lóg ki a sorból.
Kifejezetten szórakoztató tud lenni ez az összesen 37 percnyi játékidővel rendelkező album, de ez ne tévesszen meg senkit. Bőven akadnak gyönyörűen felépített instrumentális szakaszok, csúcspontok, ívek, középtempós cammogások, agresszív robbanások az albumon, amelyeket elsőre fel sem fogunk tudni fedezni teljesen. A Turpitude egy más dimenzióban, másféle mércével méri a terhet, amit a vállunkra szándékozik pakolni. Azt a fajta filmtípust juttatta eszembe, amit megnézve nem kerülünk különösebb katarzis hatása alá, nem fogjuk mesélni a haveroknak, hogy mekkora élményben volt részünk, de napok, hetek múlva is a szemünk előtt lebeg a hangulatuk, az érzések, melyeket felkorbácsolt bennünk. Ennek köszönhetően újra elővesszük, hogy kitaláljuk, miben is volt az erejének titka. Úgy álljatok neki, hogy nem lesz elég egyszer meghallgatni… Nálam minden esetre nagybetűvel került fel a zenekar neve a képzeletbeli leendő 2023-as listára.
