Rockvilág.hu online rockmagazin
A Bullet for my Valentine eredetileg 2022. február 13-án látogatott volna el hozzánk, azonban a turné európai állomásai elhalasztásra kerültek, az esettel kapcsolatban a zenekar a következő közleményt adta ki akkor:
„Nagyon csalódottan jelentjük be, hogy a hónap végén induló európai turnénkat el kell halasztanunk. Sajnos a különböző országokban tapasztalható korlátozások, és problémák miatt nem tudunk elindulni, és játszani nektek. Azonban dolgozunk az új dátumokon egy olyan időszakra, amikor a korlátozásoknak már enyhülniük kellene. Szeretnénk a lehető legjobb koncertet adni. Alig várjuk, hogy visszatérhessünk, és hamarosan találkozzunk mindenkivel.”
Az új időpont, pedig 2023. február 10. lett, így a pénteki munka végeztével, a fél várost átszelve igyekeztem én is Csepelre. Mivel nem akartam lemaradni semmiről, így elég korán megérkeztem a Barba Negrához, ahol azért már így is kezdett egy szép kis sor kialakulni 18:40 környékén. Hatalmas pacsi jár a szervezőknek, mert bár a hivatalos kapunyitás 19:00-ra volt meghirdetve, mégis korábban elkezdték beengedi az embereket, megóvva minket az utcán való fagyoskodástól. Ahogy a Negrától megszokható(legalábbis nekem még sose volt ezzel probléma) a bejutás gyorsan haladt, 18:50 körül már az első sörömre várakoztam a pult előtt. A Csepelre való költözés óta, koncertről-koncertre egyre jobb a szervezés, már csak két apróság akad a helyszínnel kapcsolatban, amibe nagyon bele tud kötni, aki akar. A ruhatár előtti sor hosszabb, mint egy Dream Theater dal, illetve a mosdóknál is könnyen alakul ki egy spontán csoportos tánc, csak itt senki nem a zene magával ragadó üteme miatt ugrál, egyik lábáról a másikra. Na de… söröm megvolt, helyemet elfoglaltam, így más dolgom nem lévén, néztem, ahogy szépen lassan megtelik a hatalmas sátor, és már bőven félház környékén jártunk, amikor 19:25 környékén az estét megnyitotta az Atreyu.
Illetve estnyitás helyett inkább tökéletesen összezavart, mert amikor a háttérben kellemesen hömpölygő rock/metal best of elhalkult, nem egy magányos gitárhang, vagy egy elemi dobszóló hangzott fel, hanem bevezető sampleként a Darude Sandstrom című alkotása. Gyorsan körbe is néztem, hogy nem tévesztettem-e el az eseményt, de szerencsére színpadra vonult Brandon Saller és csapata, és a 2021-es Baptize albumnyitó nótájával a Strange Powers Of Prophecy-vel jelezték, hogy nem a kilencvenes évek techno muzsikája fogja uralni, az elkövetkezendő két és fél órát. Az Atreyu pedig, annak ellenére, hogy nem kaptak túl sok időt a bizonyításra, mindent megtettek, hogy bemelegítsék az ekkora már közel teljesen megtelt sátrat. A közönségénekeltetés a második dal alatt megindult, ami, egy ilyen bandánál hálás feladat, mivel egy garázs-rockba oltott poszt-hardcore felállásról beszélünk, így a kórusban „óóóó”-zás elég könnyen elsajátítható. Bár az is igaz, hogy a Save Us alatt, amikor is a közönségnek kellett volna a dal címét énekelni/ordítani, számomra gyanúsan úgy hangzott, mintha a faluvégi Marika presszóba betérve, egy kulturált „szevasz”-al köszöntenénk, a már helyet foglalt szomjoltó vendégeket. A rövid műsoridőbe, még egy kis poénkodás is belefért, hiszen, mikor bejelentették, hogy utolsó daluk következik, a szokásos zúzás helyett, akapella előadásban hallgathattuk meg Whitney Houston I Wanna Dance With Somebody nótájának első felét. A valódi lezáró tétel, a Blow előtt, pedig az ígértet is megkaptuk, hogy a következő magyarországi koncertjükön lejátsszák a teljes dalt, amit remélhetőleg be is tartanak. Összességében a kaliforniai csapat, bőven több játékidőt érdemelt volna, mint ez a bő fél óra, ami kaptak, sőt szerintem többet (akkor is, ha ezért most sokan akarják majd a fejemet venni), mint az utánuk következő Jinjer.
Bár a 2008/2009-ben, attól függően, hogy az eredeti időpontot, vagy Tatiana Shmailyuk érkezését számoljuk, alakult donecki csapat előszeretettel illeszt jazzes, vagy akár R&B elemeket a számaik nyugodtabb részeibe, ami alapvetően egy szuper koncepció, egy bizonyos idő után (számomra) mégis repetitívvé válik az előadásuk. Kiindulva abból, hogy a zenekar lassan 15 éves pályafutása alatt, már annyiszor játszott Magyarországon, hogy ezt a Hekatonkheirek (A görög mitológia ötvenfejű, és százkezű óriásai) ujjain is nehéz lenne megszámolni, ráadásul ezek a fellépések sem a fulókércsi falunapokon estek meg, esélyes, hogy bennem van a hiba. Na de… Tatiana és csapata, olyan energiával robbant be a színpadra, ahogy az már megszokott/elvárható, és még az sem rondított ebbe bele, hogy a hangosítás, főleg a nyitó Who’s Gonna Be the One alatt, egy picit szenvedett, a hörgés, és tiszta ének váltásánál. Szerencsére ezt a hibát is sikerült a második nótára javítani, onnantól közel tökéletes audió élményben lehetett része a helyszínen tartózkodóknak. Színpadképet nem nagyon kaptunk (Ez az este mindegyik fellépőjére igaz) egyedül Tatiana neon kezeslábasa villogott a különböző árnyalatú reflektorokban. De őszintén ez nem is hiányzott az előadáshoz. Az összképen semmit nem emelt volna egy óriáskivetítő, vagy a pirotechnika, hiszen a Jinjer, és a hozzájuk hasonló zenei alkategóriában mozgó bandák fellépései sokkal inkább szólnak a nyers érzelmek átadásáról, és levezetéséről, mint a showelemekről. Ezt pedig minden kétséget kizárólag remekül teljesítette az ukrán négyesfogat. Az átszerelés, sörszerzés, cigi, és mosdószünet után, pedig mindenki igyekezhetett vissza a helyére (Már amennyire lehetett ekkor sietni, a szardíniásdobozhoz hasonlóan megtelt sátorban) hiszen elérkezett az est fő fellépője, a Bullet for my Valentine.
A csapat 1998-ban alakult Walesben, eredetileg Jeff Killed John néven. Ekkoriban, még cover bandaként működtek, és Metallica, illetve Nirvana feldolgozásokat vettek fel. Miután rájöttek, hogy igen kevés zenekar lehet sikeres, mint cover együttes érkezett a név, és stílusváltás. És ezzel a siker is, hiszen a 2005-ben megjelent The Poison album azonnal berobbantotta a csapatot a köztudatba(A kiadvány azóta, a három aranylemezük egyike). A BfmV tökéletesen szállt be, az akkor éppen csúcson lévő melodic metalcore vonulatba, és lett a virágzó emo szubkultúra egyik jeles képviselője. Én is ekkoriban ismerkedtem meg a bandával, és mivel éppen a világot bárki másnál jobban ismerő kiskamasz korszakomat éltem, így pontosan tudtam, hogy azok az érzelmek, amiket Matthew Tuck-ék megénekelnek, csak rám vonatkoznak. Az évek elteltével kicsit eltávolodtam a zenéjüktől, és csak a koncert előtti héten hallgattam bele az újabb korongokba, amitől úgy dobtam hátast, hogy az alsó szomszéd biztosan felkopogott, csak nem hallottam a zenétől. Sokkal komolyabb, és érettebb a muzsika, amit játszanak, már csak azt kellett megtudnom, hogy ez élőben is van-e olyan jó, mint egy rozoga harminc éves hifin.
A válasz pedig: Egyértelműen igen (A nyomatékosító káromkodásokat mindenki tetszés szerint illessze be az „egyértelműen” helyére). Nyilván egy 25 éves zenekarnál, az összeszokottságot felhozni, egy kissé banális, még akkor is, ha voltak tagcserék a banda történetében. És mégis. Az egész előadásból sugárzott, a harmónia, és a megszokottság, de úgy, hogy nem hatott belefásultnak. Ebben nyilván hathatós segítség volt a közönség is, mert ha ezen az estén valaki a hangulatra panaszkodott, az biztosan befogott füllel állt csukott szemmel a fal felé fordulva. Itt, mindenki a BfmV énekese volt (bevallom sok számnál én is, de ezt jó, hogy senki nem hallotta). A hangzás már kicsit sem volt rozsdás, az, amit az első egy-két szám alatt finomhangolni kellett rajta, szinte észrevehetetlen volt. Számösszeállítás ügyileg, egy igazi best of csokrot kaptunk, ahol majd mind a hét megjelent stúdióalbum (egyedül a Temper temper lemezről nem játszottak semmit) legjobb nótáira rophatta a nagyérdemű. Természetesen az estét lezáró ráadás, nem lehetett más, mint a csapat talán három leginkább ismert dala, a Your Betreyal, a Tears don’t fall (ezt ráadásul akusztikus felvezetéssel kaptuk, ami külön plusz pont) illetve, a Waking the Demon.
Összességében, idén eddig (tudom, még csak február van, na) messze ez volt a legjobb koncertélményem, és azt hiszem ideje előszedni, több olyan (általam) már régebben, nem hallgatott bandát, mint a Bullet for my Valentine, mert ők most azonnal kerültek vissza a lejátszási listáim előkelő helyére.
Cikk: Pásztor Attila
Fotók: Hetessy-Németh Tünde / Koncertmagazin.hu
