Machine Head-albumok rangsorolva. Vigyázat, szubjektív!

Rattle Inc.

Elsőre nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz feladatnak kezdek neki. A Machine Head ugyanis szinte csak magas színvonalú albummal rendelkezik, Robb Flynnék időről időre egységesen magas minőséget szállítanak le. Ahol nem, az pedig a helyezésen meg is fog látszani. A Machine Head mára az egyik legnagyobb hatású zenekar lett a metal színtéren. Létezésük több, mint 30 éve alatt komoly kiadványokkal írták be magukat a metal históriáskönyvébe.

A banda sztoriját kivételesen nem írom le szokás, itt most csak az albumokról esik szó. Annyit elég megjegyezni, hogy voltak félresiklások, megingások, tagcserék is hátráltatták a zenekart, de mégis, még 2023-ban is itt vannak, tavaly pedig egy nagyon erős lemezt tettek le az asztalra. Ennek kapcsán egy kicsit megkésve állítom sorba, szigorúan szubjektív szempontok alapján az eddig elkészült 10 albumot.

10. Catharsis (2018)

Ha egy, a pályán régóta jelen lévő, több meghatározó művet elkészített zenekar sokat látott frontembere nagyjából annyit nyilatkozik a készülő művéról, hogy „a metal beszivároghat a mainstream-be ezzel az albummal”, vagy hogy „mérföldkövet tettünk le az asztalra”, akkor két dolog történhet: katartikus élmény (ez a ritkább) vagy értetlen fejcsóválás. Olcsó szóvicc lenne, hogy ez az album minden, csak nem katarzis, de ebben az esetben nagyon is így van. Gránitszilárdságú nálam az utolsó helyezése. A megjelenésekor többször nekifutottam ennek az albumnak, és emlékeim szerint a legjobb riffekből, dallamokból egy erős EP kijöhetett volna, de most, friss füllel hallgatva talán még annyi sem. Útkeresés, katyvasz, mintha a zenekar sem tudná eldönteni, hogy merre induljanak tovább.

Az előző albumnál is volt már egyfajta megtorpanás (az a lemez később kerül terítékre), és a mellékelt ábra szerint a jó irányt nem sikerült eltalálni. A végeredményből ítélve néhol úgy tűnik, dallamosabb, fogósabb vonalon szerettek volna elindulni, de kábé annyira áll ez jól a Machine Head-nek, mint tehénnek a pizsama. Néhol klasszikus thrash metal témák fedezhetők fel (a Heavy Lies The Crown egyes részei), néhol pedig valami divatos nu metal-szerű muzsika (California Bleeding). Pedig gyorsan leszögezem, több helyen jó riffeket hallunk, hiszen nagyon jó zenészek vannak a zenekarban, de nálam dalként egyik tétel sem nagyon működik. Erre példa, mondjuk, a Kaleidoscope vagy a talán legjobban sikerült nyitó tétel, a Volatile. A Bastard pedig az ellenpár: akusztikus prüntyögés, butuska szöveg, teljesen szar dal. A Behind the Maskot pedig mindenki léptesse át, ha jót akar magának. A borító is pocsék. Ennyi erről az albumról szerintem elég is (sok is).

9. Supercharger (2001)

Itt is elmondható, hogy minden attól függ, ki mikor szállt be a buliba. Aki a ’90-es évek legvégén, kétezres évek elején ismerkedett ezzel a műfajjal, annak ezek az albumok állnak közelebb az ízléséhez. A Superchargeren a The Burning Red albumon megkezdett vonalat követik, de érezhető bizonyos megtorpanás. Talán már nem voltak biztosak a nu metalos, kornos vonalban, mert néhol a korábbi albumok felé való visszanyúlás érezhető. Mindenesetre innen ki tudom emelni a Bulldozert, ami leginkább emlékeztet a kori MH munkásságára és a korai idők felé fordulásra, illetve az albumot záró lendületes címadót. Több dalban a TBR-en megismert rap metal, nu metal megy, egyes dalok (a Crashing Around You például) a Limp Bizkit albumain is simán elférnének, és ez nálam nem dicséret. Tagadhatatlan, hogy jó groove-ok, jó riffek is vannak a lemezen, de az egész összességében egy iránykeresésnek tűnik, és ez a dalok színvonalán is meglátszik. A számok címeit olvasva egyikről sem ugrik be, hogy annyira kimagasló élményt okozott volna.

8. The Burning Red (1999)

Két év telt csupán el egy kiváló lemez óta, amely Európában igen sikeres volt, és a Machine Head máris leszállította új anyagát, amely a diszkográfia egyik legvitatottabb darabja lett. Ismét történt tagcsere, Logan Mader gitáros távozott. Megmondom őszintén, nem voltak kellemes emlékeim erről az albumról, és ez most sem változott. A kor trendjeinek megfelelve zeneileg és sajnos vagy nem sajnos, de külsőségekben is felültek a Korn irányvonalára, Robb Flynn pedig a lemez jó részén inkább rap-pel, amire a slágernek is nevezhető From This Day a legjobb példa. Persze, ezek már alapból szentségtörésnek számítanak, de még akár elnézhetők is lehetnének, ha jó dalokkal párosulnának. Azokból viszont itt nem sok van. Az tagadhatatlan, hogy vannak jó riffek (az I Defy például egy kurva jó dal lehetne), de komplett számként nem tudok kiemelni olyat, amelyik nálam minden tekintetben működne. Talán nagyobb zenei váltást akartak, mint a bemutatkozó album és a kissé megúszósra vett, rajongói igényeknek megfelelni vágyó The More Things Change… között? Vagy csak Flynnt ennyire elkapta a Korn? Nem tudjuk. Készséggel elhiszem és sajnálom, hogy Flynn múltjában is van fel nem dolgozott fejezet, de nem tudok a Five-ra úgy nézni, mintha nem született volna a Korntól egy Daddy… Az albumra egy The Police-feldolgozás is felkerült, a Message in a Bottle, de ettől sem tudtam eldobni az agyamat. Ne szépítsük, ez nem egy jó album, ezért is kerül hátra nálam.

7. Bloodstone & Diamonds (2014)

Ezennel el is érkeztünk egy választóvonalhoz: innentől minden lemezt kedvelek, nagyon erős a felhozatal, ezért szerepel a 2014-es album csupán a hetedik helyen. Két, az életmű kiemelkedő darabja után érkezett, követi is azok stílusát, és bár ez is magas szintű produkció, valahogy érezni rajta, hogy összességében egy kicsit fáradtabb. Persze az is tökre benne van, hogy csupán az előző két albummal elkényeztetett rajongók ezen nem találtak már annyi új katartikus élményt. Nagyon tetszik a cover és a booklet középkori, lovagi időket idéző designja, ezt csak a The Blackeningé múlja felül. Ezen az albumon már csupán Robb Flynn maradt meg az alapítótagok közül, Adam Duce ugyanis távozott a zenekarból.

A lemez a szimfonikus betétekkel gazdagított, brutálisan erős, epikus Now We Die-jal indít, ami nagyon erős alapot ad, és magasra teszi a lécet. A következő Killers & Kings igazi régisulis dal, messziről felismerhető, hogy Machine Head, az egyik kedvencem a lemezről, bár a refrén sajnos nem sikerült jól. A Game Over teljesít még jól, itt valami brutál jó gitársoundot is találtak. Az album legnagyobb részére mégis az epikus, monumentális megközelítés jellemző, ami nem volna baj, de kissé talán (például a Sail into the Black-ben) túl is tolják. Sajnos az is tagadhatatlan, hogy vannak töltelékdalok is, e negatívumok összessége helyezi a Bloodstone & Diamondsot nálam a hetedik helyre.

6. Through the Ashes of Empires (2003)

A két lemezen át tartó, sárga gatyás, nu metalos, kornos őrület után a Machine Head nyomott egy resetet, és újradefiniálta magát. Ebben a zenekarvezető, Robb Flynn új társra is akadt az új gitáros, az egykori Vio-lence tag, Phil Demmel képében, aki erre az albumra csatlakozott. És micsoda újrakezdés ez! A nyitó Imperium szimplán az életmű öt legjobb felvétele között van. A következő korszakot nagyban jellemző komplexitás már itt, ebben a szerzeményben megmutatkozik. A következő Bite the Bullet a régi Machine Head érzését csalogatja elő. Hál’istennek, nyoma sincs már a rap metalnak, nu metalnak. Annál inkább vannak jelen a korai időket idéző, thrash alapú groove-os dalok, mint például az In the Presence of My Enemies vagy az All Falls Down. Ez a stílusbeli váltás éles kanyar volt a korábbi megközelítés felé, megfejelve komplex témákkal, amelyek majd az ez után megjelenő lemezeknél csúcsosodnak ki. Az album zárótétele a Descend the Shades of Night líraibb húrokat pengetve kezd, eddig ez sem volt megszokott, de nagyon érzelmes, működőképes. Ezt leszámítva is megállapítható, hogy Flynn nagyon kifejezően, érzelmesen „énekel”, illetve nagyon jó refréneket gyártottak a 2003-as visszatéréshez. A lemez szinte duzzad a bizonyítási vágytól.

5. The More Things Change… (1997)

Gyorsan leírom ide: ez volt az az album, amely újrahallgatás után előrelépett az előzetesen gondolt helyéről. Egy olyan debütálás után, mint a Burn My Eyes, igencsak fel kell kötni az alsóneműket. A kiéhezett, az előző albummal maximálisan elégedett rajongók igényei magasan vannak, nehéz kielégíteni őket. Sikerült -e ezzel a lemezzel? Valahol igen, valahol nem. Hogy van ez? A lemezen érződik, hogy meg akar felelni a nagy előd okozta elvárásoknak, mázsás súlyt rakva ezzel a zenekarra. Épeszű ember nem gondolhatja, hogy egy BME-t egykönnyen felül tud múlni. Pláne, hogy a debüt metalos körökben egyfajta hivatkozássá vált. Mégis sikerült egy erős albumot lehozni úgy, hogy a kor trendjeit, az alternatív, hardcore és nu metal hatásokat is érezni rendesen. Sajnos a lemez problémája, hogy nótái a BME legjobb dalaihoz képest csak azok kistestvérei lehetnek.

Nagyon jól indul a lemez, de ez a Machine Head-től megszokott, jó érzékkel tudnak nyitódalt választani. A Ten Ton Hammer tonnás súllyal nehezedik a hallgatóra, hogy aztán a Take My Scars fojtogasson tovább. A szélsebes Struck a Nerve a lemez legjobbja, dühödten döngöl maga alá. A lemez második fele ugyanakkor nekem már egy kicsit felejthetőbb. Van itt még egy, az Amerikában nagy port kavart, máig ismeretlen kilétű sorozatgyilkosról írt tétel, a sokak által agyondicsért Blood of the Zodiac, amely valóban kiemelkedik, de ez inkább az egyedi hangulatára értendő. Összességében elmondható, hogy az album megpróbál méltó utódja lenni a BME-nak, de ez csupán hellyel-közzel sikerül neki. A tényszerűség megkívánja, hogy rögzítsem, ezen az albumon mutatkozott be a zseniális Dave McClain dobos, aki Chris Kontost váltotta.

4. Of Kingdom and Crown (2022)

Itt vagyunk 2018 után, a Machine Head a Catharsissal egy jókora gellert kapott, új tagokat is kellett keresnie a lassan Dave Mustaine-hoz hasonlóan egyeduralkodó Robb Flynn-nek. Phil Demmel és Dave McClain távozása érzékeny veszteség, a legutóbbi album, a Catharsis egy bukás, itt tartunk. Flynn a padlóról próbálja felhúzni zenekarát. Innen szép nyerni. Mégis talpra álltak. Mit talpra álltak! Egy nagyon erős albummal tértek vissza a helyes útra. A koncept lemez, amelynek témáját Robb ötlete és egy anime sorozat adta, nagyjából egy posztapokaliptikus világot mutat be. Zeneileg pedig elsőre feltűnik, hogy rövidebbek a dalok, de a jó thrash zúzások és groove-ok nem hiányoznak, és még a metalcore is felüti a fejét. Robb nem csekély támogatást kap az énekes, vokálos témákban, ami szerintem egyáltalán nem rossz. Emellett szinte himnikus refrének is születtek. Valami ilyesmire számíthat, aki tesz egy próbát ezzel a lemezzel.

A nyitó Slaughter the Martyr hallgatása közben már éreztem, hogy ez nagyon jó lesz (mondtam én, a Machine Head baromi jó nyitódalokat tud írni). A maga tíz percével egy monumentálisan építkező, epikus darab a lemeznyitó, és akár a nagy elődre, a The Blackeningre is simán felfért volna. A Choke on the Ashes of Your Hate-ről szinte ugyanez elmondható. A Become the Firestorm nagyon erős, és már ismerhettük a lemezt megelőző, 2021-es EP-ről, amely a Catharsis okozta csorbát hivatott kissé tompítani. A My Hands Are Empty andalító óóózással kísért dal, a No Gods No Masters pedig potenciális koncertfavorit lesz. Összefoglalva, az Of Kingdom and Crown megkövetel egyfajta nyitottságot, főleg a banda kezdeti anyagaiért rajongóktól, de nagyon modern, friss, változatos, remek munka.

3. Unto the Locust (2011)

Egy olyan album csimpaszkodik a dobogó alsó fokán, amelynek megjelenését nagyon vártam a The Blackening után, s amely számomra már első hallgatásakor egyértelművé tette, hogy szinte teljesen fel tud nőni elődjéhez. Ami nem változott, az a komplexitás, a progresszív megközelítés, a hosszú dalok. De ezek nem a The Blackening ismétlései. A három részre tagolt nyitódal ismét remek, a többszólamú, kissé gregorián-jellegű vokál bevezetőre felkaptam a fejem, de arra még inkább, ami kialakul belőle. Az I Am Hell (Sonata in C#) pedig még csak a felvezetője annak, ami itt leselkedik ránk. Pedig a nyitó dal is tartalmaz a már említett nyugis bevezető mellett színtiszta thrash-reszelést, nagyívű refrént, ikergitáros futamot, s mindezek variációit. És ez még csak a nyitó nóta.

A Be Still and Know, a régisulis Machine Head-es megoldásokkal operáló Locust és a skandináv death metalos beütésekkel és dallamos refrénnel rendelkező This Is The End (biztos, hogy énektanárnál járt Robb Flynn) jönnek egymás után, és mindegyik egységesen magas színvonalú dal. S hogy miért is tud ez a zenekar ilyen magas szinten teljesíteni? Rendkívüliek a zenészek, okos, ötletes díszítések, jól megírt szólók, remek riffek építik fel az Unto the Locustot. Persze mindezek mellé társul még az előadók dalszerzői tudása. Balladisztikus, monumentális már-már slágernóta is van a lemezen? Persze, hogy van! Jó? Naná! Darkness Within címre hallgat, epikus, monumentális, és ennél jobb, hangulatosabb talán nem is lehetne. A hasonló stílusból érkező bandák közül szerintem nem sok zenekar tud ilyen minőségű, lírai alapokon nyugvó dalt írni. Gyerekkórus? Van! Belefér? Naná! Nekem ettől egy szemernyit sem lett kevesebb az album. Sőt! Csak színesít az összképen. Akkor sommázva: az UTL-ot a The Blackening koordinátarendszerében találjuk, de dallamosabb, néhol szellősebb, és rövidebb is elődjénél (bár kevesebb is a dal rajta). Tovább tudtak lépni, de nem akartak nagyot ugrani. A 2003-as albumnál azt írtam, érződik rajta a bizonyítási vágy, itt pedig a magabiztosság érződik. A borítót leszámítva mestermunka.

2. Burn My Eyes (1994)

Azt gondolná az emberfia, hogy minél jobb egy album, annál könnyebb írni róla. Pedig nem. Egyrészt mindent leírtak már előttem erről a lemezről, másrészt annyi innováció, annyi remek ötlet van rajta, hogy azt nehéz pár sorban összefoglalni. Szóval a debüt albumnál járok, amit real time-ban ismertem meg, és már a megjelenésekor érződött rajta, hogy bár szöges ellentétben állt az akkori korszellemmel, mégis egy klasszis mű született. A lemez szinte azonnal egyfajta hivatkozási pont is lett a metal szcénában. Mintha a metal istene (metal god) leküldte volna legkedvesebb angyalát, hogy megszabadítson attól a bűnünktől, hogy szar zenét hallgattunk. És a Machine Head megváltóként is lett elkönyvelve, aki ébren tartja a metal lángját. A zenekar pedig leszállította a hatalmas groove-okat, a klasszikus thrash témákat, és emlékezetes refréneket is pakolt mellé. Ami változást jelentett a ’80-as években futó thrash zenekarokhoz képest, hogy a Machine Head (külsőségekben is) rengeteg hardcore-elemet vitt a zenéjébe, valamint rendkívül agresszív volt a muzsika, gyilkos témákat raktak itt össze. Ekkorra már a régi thrash csapatok vagy más úton jártak (a Metallica mindenképpen, de a youthanasiás Megadeth is), vagy a földbe álltak, illetve egy helyben toporogtak. Erre jöttek az oaklandi fiúk, és rárúgták a világra az ajtót.

Davidian, Old, Thousand Lies – na, ilyen kezdést nem tudom, hogy összerakott-e valaki valaha. A Davidian egy dobbreak-kel és a fenyegető, Machine Head-védjegynek számító gitárvinnyogtatásokkal (van erre valami szakszó?) indít: gazdagon kísért, őrületesen jó nyitódal. Írtam már, milyen jól választ nyitódalokat a Machine Head? 🙂 „In 1994. Corruption, Racism, Hate. The Church has fell. Jesus came down. And he was shocked.” Ezek a kemény sorok az Old bevezetőjében hallhatók, és ez vezet be a dübörgő basszussal indító dalba, amely egy centire sem marad el minőségben a Davidian-től, sőt itt egy egyszerű, de hatásos refrént is kapunk. Minden számot nem említek meg, de nagy kedvencem még a lassabban építkező, de megasúlyos, döngölős Death Church és a keményen bedurvuló A Nation on Fire is. Nagyon kevés ilyen szintű debütáló album jelent meg, amely az egyetemes metal egyik csúcslemeze is. A zenekar nagyságát jelzi, hogy (még egyszer leírom, szubjektív a lista) egy ezt felülmúló albumot is le tudtak tenni az asztalra.

1. The Blackening (2007)

A kétezres évek második felében engem szinte sokként ért ez az album. Álmomban sem gondoltam volna, hogy lesz még olyan lemez, amit örökös kedvencemnek nevezhetek, pláne olyan zenekartól, amelyik már évtizedes múlttal rendelkezik. A Machine Head a két albumon át tartó eltévelyedés után nemhogy visszatalált egy helyesebb útra, de tovább is tudott lépni, és zenei nagyságuk ezen az albumon teljesedett ki, amelynek borítóját és bookletjét nagyon érdekes, 16. századi karcolatok adják. Már a nyitó, tízperces Clenching the Fist of Dissent sem harmatos, hangulatos bevezetővel fordít rá bennünket egy ütős thrash dalra, amelyben rengeteg téma és váltás található, na meg a középrészen egy király kis kórus, amit koncerten lehet üvölteni. Már itt szembesülhetünk azzal, hogy a Machine Head egy másik szintre lépett. A lemezen olyan komplex dalok vannak, annyi ötletet, riffet, témát, váltást tuszakoltak egy-egy dalba, amennyiből más zenekarok egy teljes albumot is kihoznának. Talán azért áll hozzám közelebb ez az album, mert a Metallica …And Justice for All lemezére emlékeztetett. A rengeteg témából összeálló dalok, a progresszivitás, a komplexitás mindenképpen párhuzamot mutat, csak ez itt egy 20 évvel későbbi album. Bizony, itt Robb Flynnék megmutatták a világnak, hogy milyen dalszerző zsenik, ugyanakkor ez nem tompította a súlyos, agresszív megközelítést.

A másodikként elhangzó Beautiful Morning egy málházós dal, ami a végén rendesen bedurvul, kontrasztban a tiszta énekű refrénnel. A harmadik, Aesthetics of Hate egy nagyon izgalmas, dühös, váltásokkal teli, monumentális szerzemény, amely hat és fél percben állít emléket a meggyilkolt Pantera-gitárosnak, Dimebag-nek. A Now I Lay Thee Down elszállós hangulatban indít, és fokozatosan bontakozik ki. Meghökkentő a kontraszt az üvöltős refrén és a néhol dallamos verzék között. A Halóról nehéz mit mondani; nem kell, hogy a hátán vigye a lemezt, mert szinte minden dal telitalálat, de számomra ez kiemelkedik. A zenekar magnum opusa. Benne a Machine Head-védjegy gitárvinnyogtatások és a fogós, dallamos refrén; egy pillanatig sem unalmas, pedig kilenc perces. Az utolsó három dal együtt pedig nem kevesebb, mint 28 perc. A Farewell to Arms méltó lezárása az albumnak, minden megvan benne, ami a lemezre jellemző: az érzelmes énektől a súlyos riffekig mindent kapunk. Aki pedig a még kiválóbb kiállítású, antik bőrhatású könyvre hajazó coverrel ellátott deluxe CD-t vásárolja meg (a borítóján Luciferrel), pluszban egy Metallica (Battery) és egy Iron Maiden (Hallowed Be Thy Name) feldolgozást is kaphat. Hát akkor szenteltessék meg a Machine Head neve is ezért a kiváló albumért!

A zenekar minden elismerést megérdemel, hiszen a The Blackening a kétezres évek egyik legjobb lemeze, amely bizonyítja a csapat és a zenészek zsenialitását.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.