Rattle Inc.
Eredetileg egy Candlemass-lemezrangsort akartam készíteni, de közben rájöttem, akármennyire is szeretem a csapatot, egyes albumai – bár korábban azokat is hallgattam – teljesen újnak tűnnek számomra. Gyakorlatilag a nulláról kell kezdenem a velük való ismerkedést, hogy aztán valamiféle kép kialakuljon róluk, és el tudjam helyezni őket az életműben.
Így aztán gyorsan átgaloppoztam egy jóval otthonosabb terepre, a Vasszűz birodalmába, ahol csak néhány későbbi alkotást kellett végigpörgetnem, hogy kiderüljön, egymáshoz képest hová helyezem őket a listán. Izgalmas kihívás, hálás feladat volt, mert szinte valamennyi albumnak más az „íze”, hangulata, a legtöbbhöz kapcsolódik valamilyen személyes élményem abból a korból, amikor születtek vagy amikor megismerkedtem velük. Számomra a Powerslave volt az első friss lemez, amit közvetlenül a megjelenése után hallgattam, onnantól „valós időben” követtem a csapat pályafutását. Dickinson kilépésekor egy időre eltávolodtam tőlük, a visszatérését követő két albumnak nagyon örültem, ám utána valahogy „kiüresedett a kapcsolatunk”, a kétezres években született alkotásokért már nem tudtam úgy lelkesedni, nem is ivódtak úgy belém, mint elődeik, de aztán jött a Senjutsu, és onnantól újra szép lett minden…
A rangsorolásban némileg segített, hogy az albumok többségét párba tudom állítani: a két, Di’Annóval készült lemez (Iron Maiden, Killers); az áttörést hozó, a hőskor klasszikus slágereit rejtő korongok (The Number of the Beast, Piece of Mind); két kedvencem, a ’80-as évek második felének csúcsalkotásai (Somewhere in Time, Seventh Son of a Seventh Son); a ’90-es évek elején készült, némileg kommerszebb művek (No Prayer for the Dying, Fear of the Dark); a Blaze Bayley-vel rögzített anyagok (The X Factor, Virtual XI); a Dickinson újbóli feltűnését ünneplő ikeralbumok (Brave New World, Dance of Death)… és ezzel nagyjából vége is a párosításnak. A Powerslave nálam ilyen szempontból egyedül áll (még leginkább a Live After Death koncertalbummal tudom együtt emlegetni), és az új évezredben készült alkotásoknál sem érzem ezt a fajta összetartozást. Na, de nézzük, hogyan alakul nálam a lista!
17. A Matter of Life and Death (2006)
Akárhányadik is a listán, valamennyi Maiden-album minőségi alkotás és kellemes hallgatnivaló. Legfeljebb nem épült belém olyan mélyen, nem váltak azonnal felidézhető slágerekké a dalai. (Talán mert nem volt annyi időm hallgatni őket, mint a ’80-as, ’90-es években született alkotásokat – bár azoknak a dalai már a maguk idejében is „slágerek” voltak.) Most is, ahogy forog a korong, mintha először vagy másodszor hallgatnám (pedig nem így van): egyszerre ismerősek és tűnnek újnak a számok. Közülük leginkább az emelkedett, monumentális For the Greater Good of God áll közel hozzám.
16. The X Factor (1995)
Alapvetően semmi bajom Blaze Bayley hangjával, simán elfogadom Iron Maiden-albumnak a vele készült anyagokat. Ezen a lemezen azonban – számomra – kevés emlékezetes dolog történik. Vannak jó témák (The Unbeliever), dalrészletek (Sign of the Cross), de kedvenc számot sok év ismeretség után sem tudok említeni a korongról.
15. The Final Frontier (2010)
A lemez első feléből nagyon hiányolom a DALOKAT. Sokadszorra hallgatom, de az „A oldalról” csak a vadnyugati lovaglós El Dorado mozdít meg bennem valamit. Aztán szépen egymás után megérkeznek: az Isle of Avalon, aztán a The Talisman, végül pedig az album csúcspontja, az újabb eposz, a 11 perces When the Wild Wind Blows. Kábé ennek a dalnak köszönhető, a TFF nem utolsóként végzett. Megjegyzem, a négy említett nótából éppen kijönne egy remek, 36 perces EP…
14. The Book of Souls (2015)
Több mint 92 perces hosszával ez a Maiden leghosszabb stúdiólemeze. Igaz, hogy dupla album, de akkor sem külön értékelem a két korongot, hiszen egyszerre jelentek meg, együtt adnak valamilyen összbenyomást. Elődeinél tempósabb az album, újra van lendület a csapatban, és újra érzem a magabiztosságot, a régi tüzet: a daloknak van karakterük, magukkal ragadnak, beszéljünk akár csak kedvenc dalom, a The Red and the Black témahalmozásáról és óóó-zós kórusáról, vagy a Shadows of the Valley-ról, ami a második korongon ismétli meg ugyanezt. Ezen a lemezen kapott helyet a Maiden történetének leghosszabb szerzeménye, a 18 perces Empire of the Clouds, ami ha nem is olyan mindent elsöprő alkotás, mint mondjuk az Alexander the Great volt, viszont terjedelmessége ellenére sem válik unalmassá.
13. Virtual XI (1998)
De jó kis lemez ez! Elődje szerintem elég halványra, útkeresőre sikerült, ezzel viszont tovább vitték a No Prayer for the Dying-on megkezdett, jó értelemben kommerszebb vonalat, másrészt visszataláltak az első két album zsigeriségéhez. A dalok egytől egyig slágeresek, számtalanszor ismételt refrénjeik már-már szájbarágósak (The Angel and the Gambler, Lightning Strikes Twice, Don’t Look to the Eyes of a Stranger), emellett azonban finom hangszeres megoldásoknak is örülhetünk bennünk. A Bayley-éra legnagyobb nótáját, a Futurealt egy kommerszre hangolt, szintivel színezett, ugyanakkor csaknem tízpercesre nyújtott szerzemény, a The Angel and the Gambler követi – nálam ez a két dal viszi el a pálmát, de a másik két „ismételgetős” nótának is helye szorítok a képzeletbeli dobogón.
12. Fear of the Dark (1992)
Ha a Maiden történetét – az énekesekhez kapcsolódva – négy nagy fejezetre osztjuk (Di’Anno, Dickinson, Bayley, újra Dickinson), akkor ez a lemez a második felvonás utolsó jelenete. Egy felemás album, amin az olyan óriási klasszikusok, mint az Afraid to Shoot Stranger és a Fear of the Dark között, illetve olyan nagyszerű tételek után, mint a Be Quick or Be Dead, a From Here to Eternity, a Childhood’s End és a Wasting Love bizony számos középszerű nóta is helyet kapott. Ha itt magasabbak is a csúcspontok, az eggyel korábbi No Prayer for the Dying-on egyenletesebb teljesítményt nyújtottak, jóval több emlékezetes szerzeménnyel álltak elő Harrisék.
11. Senjutsu (2021)
Nálam a Dance of Death mellett ez a 21. század legjobb Maiden-albuma, amelynek köszönhetően hosszú idő után újra lelkesedni tudok a bandáért. (Egy kicsit olyan, mint a Black Sabbath 13 című lemeze, ami olyan elődök gyengélkedését feledtette velünk, mint a Cross Purposes vagy a Forbidden.) Hogy valóban ilyen magas polcon, esetleg feljebb vagy lejjebb van a helye, azt az idő fogja eldönteni, azonban az olyan dalok, mint a The Writing of the Wall vagy a The Parchment, számomra már ma is nagy klasszikusok.
10. No Prayer for the Dying (1990)
A lemez annak idején visszalépés volt az előző albumok dalainak epikusságához, monumentalitásához képest; rövid, átlagosan négy-ötperces számok születtek, az egyik végletet az anyag slágerének szánt Holy Smoke, a másikat pedig a korábbi mentalitást képviselő, magasztos Mother Russia jelenti. Viszont, a korongon hallható valamennyi nóta fogós, már a címéről felidézhető szerzemény. A No Prayer…-nek sajátos hangulata van és különleges helye a csapat életművében; a maga idejében kevésbé szerettem, ma azonban már szívesen hallgatom.
9. Dance of Death (2003)
Magamban külön „korszakként” kezelem a Dickinson visszatérését követően készült első két albumot. Talán mert ezek egyből tetszettek, jobban belém ivódtak, mint az utánuk érkező anyagok (A Matter of Life…, The Final Frontier, The Book of Souls), és emiatt klasszikussá is tudtak válni a szememben. A Dance… például olyan daloknak köszönhetően, mint a No More Lies, a Montségur, a Gates of Tomorrow vagy a Paschendale, de akár a többi nótát is említhetném, mert egy elejétől a végéig erős anyagról beszélünk.
8. The Number of the Beast (1982)
Az a „bajom” a korszakalkotó albumokkal, hogy annak idején szó szerint az unalomig hallgattam őket: a dalokat kis túlzással hangról hangra ismerem, így nem igazán érzek késztetést arra, hogy újra elővegyem őket, hiszen nem árt, ha a zene valamilyen friss, új élménnyel is szolgál, és itt erről már nincs szó. Éppen ezért részesítek előnyben olyan lemezeket, amelyek félhomályos zugaiban még megbújik egy-két kevésbé felfedezett, elnyűtt nóta: nekem örökre ilyen marad például a Killers vagy a Piece of Mind B oldala.
A The Number… azért is indul hátránnyal például a Powerslave-vel szemben, mert a sors szeszélye folytán annak idején darabokból raktam össze. „Innen néhány nóta, onnan néhány másik tétel, na, végre az eddig hiányzó szám is megvan…”, így aztán nem tudott kialakulni bennem egy olyan egységes kép és hangulat, mint a listán utána következő album kapcsán, amelyet az ezer apró izgalmas részletet rejtő borítót tanulmányozva hallgattunk végig Dáviddal.
Természetesen ennek az anyagnak is megvannak a maga csúcspontjai (nem is akármilyenek): olyan halhatatlan szerzemények sorakoznak egymás után, mint a Children of the Damned, a címadó, a kissé kommerszre vett Run to the Hills és a Hallowed Be Thy Name, de az intrójáról elhíresült Prisoner („We want information, information … I am not a number, I am a free man!”) és a különösen a Live After Death koncertalbumon nagyot ütő 22 Acacia Avenue is a kihagyhatatlan nóták közé tartozik.
7. Powerslave (1984)
Amellett, hogy a Maidentől ez a ’80-as évek első felének legkiérleltebb, legprofibb anyaga, egy kicsit sterilnek, bizonyos pillanataiban kiszámíthatónak, és ezért ma már unalmasnak is tartom az olyan nótákat, mint az Aces High, a 2 Minutes to Midnight vagy a Back in the Village. Kedvencem máig a Flash of the Blade, de az instrumentális Losfer Words (Big ’Orra) is tud meglepetéseket okozni, plusz a zenekar első eposza, a 13 és fél perces Rime of the Ancient Mariner hangulata is rég elfeledett érzéseket kelt bennem, és ezért magával tud ragadni.
6. Killers (1981)
Az első két Maiden-album közül szerintem egyértelműen az első az ikonikusabb anyag – éppen ezért veszem elő szívesebben és gyakrabban a másodikat, mert ezen a mai napig vannak számomra kevésbé ismert, s ezért izgalmasabb szerzemények (Another Life, Innocent Exile, Prodigal Son, Drifter). A klasszikusok palettája pedig a két remek instrumentális nótától (The Ides of March, Genghis Khan) a máig ható, óriási „punk metal” slágerekig (Wratchild, Killers, Purgatory) ível.
5. Brave New World (2000)
Imádom ezt az albumot, és most eltekintenék a már említett érzelmi hátterétől, attól, hogy annak idején a Tékozló Fiú hazatérését ünnepeltük vele. Egyszerűen óriásiak a nóták, kezdve a diadalmas The Wicker Man-nel, a keringőző Blood Brothersen és a végére belelendülő Dream of Mirrorson át egészen kedvencemig, az Out of the Silent Planetig. A modern, mai Maiden bemutatkozása, meggyőző visszatérése.
4. Iron Maiden (1980)
Megkerülhetetlen, metaltörténeti klasszikus, egy egyedülálló pályafutás alapköve, minden hangja aranyat ér. Ennyi. Na jó, nem. 
Ilyenkor merülhet fel, hogy miként lehet összehasonlítani egymással a bácskai rizses húst a látványkonyha-művészet bármelyik remekével, a Di’Anno korszak zseniálisan primitív lemezeit a Powerslave vagy a Somewhere in Time album komplex, epikus szerzeményeivel. Nyilván sehogy. Ilyenkor jön a zsigeri benyomás vagy a pillanatnyi hangulat (ami aztán legközelebb másfajta sorrendet állíttat fel velünk…
Persze itt, a debüt albumon is vannak több mint négy évtized után sem fakuló fénnyel csillogó gyöngyszemek: ilyen többek között a Running Free lázadása, a Phantom of the Opera összetettsége, a bevaduló Transylvania vérforraló ritmusai vagy a Strange World fájdalmas nosztalgiája. A csapat bemutatkozó nagylemezének olyan – ’70-es évekbeli – HANGULATA van, amit később logikus módon egyetlen másik korongon sem tudtak reprodukálni.
3. Piece of Mind (1983)
Úgy emlékszem, ez volt az első szerelem: az első öt számot szereztem meg egyben, utána jött apránként a többi. A Piece… számomra máig kétarcú album: az első blokk nagyon erős a Where Eagles Dare-rel, a Revelations-szel, a Flight of Icarusszal és a B oldalt nyitó The Trooper-rel; az anyag később érkező második fele sokáig nehezen adta magát, és még ma is rejt titkokat. Innen a Quest for Fire a kedvencem, plusz a To Tame a Land kívánkozik még képzeletbeli best of összeállításomba. A hangzás a ’80-as évek elejének „fapadosságát” idézi, viszont a dalokban végig remekül követhető Harris élvezetes basszusjátéka.
2. Seventh Son of a Seventh Son (1988)
A rangsor összeállításakor a legkönnyebb dolgom az első két helyezettel volt: tudtam, hogy ez a két album ebben a sorrendben fog az élen végezni. Úgy tűnik, ebben az időszakban szerettem a legjobban a Maiden muzsikáját (vagy ekkorra érett be az előző évek munkája), ezekkel az anyagaikkal találtak a leginkább telibe. Ezek a zenekar ’80-as évekbeli történetének legérettebb alkotásai: kettejük közül talán a Seventh Son… a tökéletesebb, két bekezdéssel odébb nyilván azt is elárulom majd, miért mégis a Somewhere…-t hoztam ki győztesnek.
A Seventh Son… koncept album, és a Metallica Hungaricában annak idején el is mesélték a történetét, én azonban – szerencsére – nem érzem a dalok „egymásrautaltságát”. Viszont, ezt az alkotást is szépen megemeli egy egységes hangzás és hangulat, ami a nyitó Moonchild-tól egészen a lemezt záró Only the Good Die Young-ig végigvonul a művön. Az anyagnak talán nincs is gyenge pillanata, a csúcspontot azonban számomra az Infinite Dreams, a címadó nóta és a The Prophecy hármasa jelenti. Természetesen itt is van „rádiós”/klipes sláger a Can I Play with Madness képében, csaknem tízperces epikus költemény (Seventh Son…) és komplex dalstruktúrák, amelyek okán sokan progresszívnek nevezik az itt hallott muzsikát, ami ezzel együtt egy pillanatra sem válik unalmassá.
1. Somewhere in Time (1986)
Ha megkérdeznék, melyik lenne az az egy Iron Maiden-album, amit magammal vinnék egy lakatlan szigetre (ahol persze aztán meg is tudnám hallgatni), ma is makacsul a Somewhere in Time-ot említeném. Pedig valószínűleg nem ez a csapat legtökéletesebb alkotása, a Sea of Madness és a Stranger in a Strange Land című nótákat simán feleslegesnek, tölteléknek gondolom, viszont a többi szerzemény valami olyat mozdít meg bennem, életem egy olyan korszakába visz vissza, amit és ahová a többi lemez nem képes. A gitárszintetizátorok bevetésével egy új zenekari hangzás született, és a csapat dalszerzői is nagyobb (történelmi) távlatokban kezdtek gondolkodni.
Nekem a Caught Somewhere in Time, a Heaven Can Wait, a The Loneliness of the Long Distance Runner és az Alexander the Great négyese elég lenne a katarzishoz, a slágeres Wasted Years és a sietős Deja-Vu már tényleg csak hab a tortán. Annak idején ez volt tőlük az első – lemezboltban gründolt, de nagyon igazinak tűnő – műsoros kazettám a csapattól, ami plusz értéket adott az anyagnak. Számomra ezek a dalok egy korszak himnuszai – majd rá egy évre jött a thrash első nagy hulláma, ami engem is magával ragadott. Ehhez képest, mint fentebb olvasható, elég sokáig, a ’90-es évek elejéig hű maradtam a Vasszűzhöz…
Nektek melyik a három kedvenc Maiden-albumotok?
