Fémforgács
Árész, későbbiekben Mars, az ókori világban a háború istenének számított, aki nem arról volt híres, hogy bölcs hadvezérként terelgette hűséges katonáit. Az ő nevéhez fűződő harcok rendszerint az értelmetlen vérontások és öldöklések példaképei voltak, a róla szóló történetekben pedig az istenség veszett, ijesztő lovai által vontatott szekéren rontott a csata közepébe, hogy válogatás, pártfoglalás nélkül apríthassa a népet, megrészegülve a friss vér szagától. Nem túl megnyerő alapjellem ez, de ahhoz megfelelő, hogy a nevét sok-sok zenekar felhasználhassa, akik szintén szeretik a háborús, történelmi témákat. Ilyenből pedig akad bőséggel a szimpla heavy metal hordától a grindcore-ig. Ezen csapatok névsorában lelhetünk rá az amerikai Ares Kingdomra is, ami nemcsak ezt a listát bővíti, hanem azt is, amelyiken régóta fennálló, de mindig meggyőző teljesítményt hozó formációkkal találkozhatunk. További pozitívum és bíztató előjel friss kiadványukkal szemben, hogy a hosszú idő alatt csupán egy basszusgitárost fogyasztottak el, felállásuk szintén stabilnak nevezhető. A zenekar 1996-ban indult útnak Mike Miller és Chuck Keller közreműködésével, majd az ezredfordulón bővült ki Alex Blume énekessel. Így rögzítették a magára sokat várató debütálásukat (Return To Dust, 2006) és az idén megjelent In Darkness At Lastot, ami egyébként már az ötödik nagylemezük. Jellemzően 5-6 évnyi szemcse vált helyet az idő homokórájában, mire teljes értékű anyagot szállítanak, de ez nem jelent tétlenséget, mivel rengeteg EP, válogatás, élő felvétel is érkezik tőlük a szünetekben.
Nem véletlen ez a sok kiadvány, hiszen 80-as évekből táplálkozó death/thrash metaljuk igazán szép rajongótáborral büszkélkedhet annak ellenére, hogy ilyen ritkán adnak hírt magukról. Meghallgatva a lemezt pedig azt kell mondjam, rövidsége ellenére (39 perc) ebből ilyen időközönként bőven elég egy nekifutás. Persze nem azért, mert az In Darkness At Last különösebben szégyent vallana, hanem mert az a fajta csontropogtató, száraz és kegyetlen darálda, amiből könnyen be lehet sokallni. Személytelen, gyűlölettől fűtött kegyetlenkedés, amiben ellenségnek minősül a dallam és a harmónia: itt az egyszerű, mondhatni neandervölgyi riffek és a sikító, idegétpő szólók dominálnak. Persze a puritánság csupán látszat, mert ezek a témák nagyon is ki vannak találva, a dalok a maguk módján építkeznek, fejlődnek, a hangzás pedig tökéletesen kiszolgálja az elképzeléseinket egy régi sulis bandával kapcsolatban.
Kissé piszkos, kissé nyers, de mégis úgy tud megdörrenni, hogy érdemes legyen feltekerni miatta a hangerőt. Kifejezetten érdekes, hogy az átlagosan 4 perc körül mozgó tételek, melyekből kapunk egyébként tízet, mégis rendelkeznek egy furcsa beszippantó erővel, aminek hatására szép lassan bele tudjuk élni magunkat az anyagba. Ebben sokat segítenek a változatos tempók, az időnként felszínre törő groove-ok is, de nem mehetek el Mike Miller dobolása mellett sem, hiszen nagyon sokszor lehellt új lendületet, frissességet az aktuális tételbe. A grandiózusság, epikusság nem jellemző a dalok többségére, ami szintén magyarázatot nyer a szövegvilágra tekintve: háborgó istenségek csatáiról hallhatunk, melyek az égben zajlanak, de közvetlenül az emberre hatnak, bűneik a mi realitásunkban csapódnak le. Nagyon jól jellemzi ezt maga a borító szép festménye is, melyen magát Pompeii városát láthatjuk a háttérben irgalmatlan robbanással kitörő Vezúvval.
Az Ares Kingdom tehát nem véletlenül gyűjtött stabil, állandó közönséget, mert azoknak, akik a Destruction, vagy a svájci Messiah korszak rabjainak vallják magukat és el tudják képzelni a régi sulis Sepulturát némileg több heavy metal adalékkal, azok keresve sem találhatnak meggyőzőbb kiadványt ebben az évben. Újdonságra vágyóknak azonban kevésbé ajánlható, hiszen ahogy az egykori római lakosok a Vezúv porát, úgy a zenekar az idő múlását nem tudja lerázni magáról. Eddigi legjobb lemezük, az Incendiary hosszabb tételei pedig különösen hiányoznak. Szerencsére új és régi lemezek egyaránt meghallgathatók a horda bandcamp oldalán.
