Fémforgács
Egykori kollégám, barátom, viribusunitis vevő volt a hirtelen agymenéseimre, mint például amikor egy héten át hoztunk cikkeket old school death metal bandákról, melyekhez ő valami remek underground demót dobott kiegészítésként. Néha elképzelésem se volt róla, hogy ezeket honnan bányászta elő (volt, ahol a nézettség nem érte el a 100-at a videómegosztón). Ebben nagyon hasonlít a „fiatalságra”, akit jelenleg Crissz93 testesít meg az oldalon. Mivel az underground kisördög nem alszik még bennem, így őt kértem fel egy újabb csínyre, ezúttal az elkerülhetetlen vég és a kevésbé gusztusos feltámadás jegyében. Egy hét temetői hangulatot hozok nektek, ő pedig feltámaszt minket valami jó kis zombis demóval!
Heti sorozatunk következő része kifejezetten meglepett, ismerve a projekt előéletét. A Sinister Downfall előző lemezeinél ugyanis azt éreztem, hogy a projektet működtető Eugen Kohl átlapozta minden idők összes funeral doom anyagának elkészítési naplóját, húzott egy tetszőleges vonalat a szélsőségek között és megalkotta a minőségi, de lehető legtipikusabb temetési ceremóniát. Ilyen volt már a 2018-as Eremozoic és a folytatásban érkező A Dark Shining Light is. Hogy mennyivel tud ezeken túllépni, továbbfejlődni a The Last Witness? Körülbelül semmivel. Viszont a korábban kissé ferde vonal itt szépen kisimult, akár az EKG a lemez végére érve. Minden elem visszaköszön, amit eddig tudtunk erről a zenei irányzatról, ugyanakkor a patikamérleg itt most tökéletesen működik abban az esetben, ha a cél a gyász, a veszteség, a szívet facsaró fájdalom megjelenítése. Nehéz lenne az eredetiség hiányában bármibe is belekötni ezzel a dalcsokornak nevezett vánszorgással kapcsolatban, hiszen a borítótól kezdve a hangzásig gyakorlatilag aláfekszik ezeknek a szélsőséges érzéseknek és hangulatoknak. Ha ki kellene választanom egy lemezt, amire rá lehet sütni a “tipikus” jelzőt, akkor biztosan ez lenne az. Pont ez az oka annak is, hogy hatások, hasonló anyagok után kutatva nem a műfaj alapjai juthatnak eszünkbe (Evoken, Skepticis, Esoteric, Ahab), hiszen ezek a zenekarok azért rendelkeznek olyan egyéni vonásokkal, melyek alapján azonnal felismerhetjük őket. Hallgatás közben így jóval ismeretlenebb korongok ugrottak fel lelki szemeim előtt, mint például méltánytalanul elhantolt Abyssmal Sorrow (egyetlen, Lament című lemezük gyakran pörög), a Colosseum, az Ennui, az Ea és a HellLight.
Így érdemes közelíteni tehát ehhez a közel órás játékidővel rendelkező lemezhez, aminek azért bőven megvannak a maga erényei. Első körben az, hogy Eugen nagyon jól ismeri ezt a műfajt és tudja, milyen finomságokkal lehet elkényeztetni a közönségét. Ennek megfelelően az irtózatos súlyú dalok rengeteg apróságot hordoznak magukban, melyeket a kellő odafigyeléssel ki tudunk bontani, fel tudunk fedezni magunknak. A révület felé terelő monotónia alap, de a vánszorgó riffek és utolsó szívdobbanásokra emlékeztető dobok mellett folyamatosan jelen vannak az egyszerű és azonnal ható zongoratémák, billentyűjátékok is. A mélyen belénk fúródó depresszió közepette ezek mindig nyújtanak egy kis kapaszkodót attól függetlenül, hogy ugyanazokat az érzelmeket sugározzák, mint a klasszikus lassú pengetések és az érthetetlen morgás, hörgés. Ez utóbbi olyan erőteljes egyébként, hogy könnyedén párosíthatunk hozzá némi rothadt lehelletet is elménk segítségével, nem fog kihívást okozni.
A lemezt nyitó Souls Enslaved a leírtaknak megfelelő sablonossággal indít: harangszó és koporsófedélen pattogó záporeső, majd lágy zongorajáték. Ahogy azonban megjelenik a gitár és a vele együtt a sötétség, már kevesebb okunk lesz a fanyalgásra. Egyszerű, lassú, de fogós dallamok is kibontakoznak a háttérben, sőt, ezek a maguk idődimenziójában még változni, fejlődni is képesek. Ugyanez jellemző az Into The Cold Groundra is, melynek végére újabb pozitívum jutott eszembe, ez pedig a letisztultság, egységesség.
A címében is beszédes Eyes Forever Closed a hipnotikus masszája már világossá teszi, hogy itt nem lesz feloldozás, könnyítés, a záró, jó fél órás duó pedig végképp eltörli minden reményünket. A Marble Slab és a The Last Witness azonban valahogy mégis másként működik, mint a lemez első fele. Sokkal több magasztosság, pátosz jelenik meg a billentyűknek köszönhetően és ez képes véghez vinni azt, ami szinte lehetetlennek tűnt korábban: még mélyebbre jutni az ismeretlen sötétségben.
A Sinister Downfall tehát elkészített A FUNERAL DOOM lemezt, amibe semmilyen extra hatás, stílus nem tud beférkőzni a kimérten, de okosan építkező gyászmisék közé. A műfaj rajongóinak erősen ajánlott dalcsokor, másoknak erősen megfontolandó, hogy rááldozzák az idejüket. Mivel általában zenehallgatás közben a legelvetemültebb dolgok szoktak eszembe jutni, ez most sem volt másképp. Az album közepén beugrott a Csibefutam című animációs film egy mondata, amit az önjelölt stewardess mondott felszállás előtt egy repülő utasainak: Baj esetén fejüket hajtsák a térdük közé…és nyugodjanak békében.
És akkor jöjjön a demó….
Misénk lezárultával oszlásnak indult testünk különböző kémiai reakciók formájában még mindig élet, változás jeleit mutatja. Ez egy több mint 100 évig tartó periódus, ami alatt pondrócsaládok egy egész generációjának adhat elemózsiát akár egy szemgolyó. Az Onslaught Kommand a messzi Chiléből feszíti fel fekete koporsónkat, ami oly sötét akár az általuk játszott death metal. Váltakozó iramú, erőtől duzzadó, kezdetleges, még mindig járni tanuló ősi halálfém az, amit ők játszanak. Akárcsak mi, még keresi a megfelelő áldozatot, de ha egyszer rátalál, akkor kérdés nélkül fogja átharapni annak még dobogó szívét.
