Fémforgács
A norvég balck metal legenda Satyricon az oslói Edvard Munch múzeummal együttműködve egy művészeti kiállításra készítette Satyricon & Munch című albumát. Ez a képzőművészeti kiállítás 2022. április 29-től 2022. szeptember 28-ig volt látható és a felkérés, ami valahogy kézenfekvőnek is nevezhető, hiszen legutóbbi nagylemezük, a Deep Calleth Upon (2017) borítóját Satyr egy Edvard Munch képpel adta ki. Korábban hasonló felkérést kapott a szintén norvég black metal vonalas 1349 aki 2019-ben megjelent Dødskamp dalának sajátos ecsetvonásai értelmezte újra a híres expresszionista festőművész egy alkotását. Ez azonos című EP-jükre került fel, amiről a korábbiakban itt írtunk.
De visszatérve a Satyricon valamivel több mint 56 perces, 1 tételes anyagához, amint a bandafőnök Satyr (énekes/gitáros) és Frost (dobos) készíttek el, merőben különbözik a tőlük eddig megszokottaktól. Bár a black metal műfaj már önmagában elég sok ellentmondásos megközelítést tartalmaz, így igazából ezen a sötét, noir – túlnyomó részt ambient hangvételű monstre track-en sem kell nagyon csodálkoznunk. Főleg annak a fényében sem, hogy az említett kiadáson Edvard Munch olyan képei voltak láthatóak, mint a Vámpír, a Halál csókja, a Sikoly, az Élet tánca, a Farkasszem, vagy a Szorongás. Szóval már most leszögezhetjük, hogy Munch a maga korának egy legkiemelkedőbb black metal művész volt.
Ezek a festmények inspirálták Satyrt e nem mindennapi, zaklatottan hullámzó és kellően dühös alkotásának a megírására. A lágy, mélabús, de egyben meleg melankóliával induló album filmszerű hangképei olyan érzéseket keltenek, mintha a festmények és litográfiák a szemünk előtt elerednének meg. Hangjai együttesen adnak egyfajta zenei és vizuális élményt, amik a kaotikus komplexitástól a kamarazenei betéteken át a durva riffelésekig terjednek. A repertoárban felsorakoztatott hangszerek sora számtalan. Az alapokként használt elektromos gitár, baritongitár, basszusgitár és ütőhangszereken túl például a cselló, a brácsa, a basszusklarinét, a zongora és a misztikus hangulatokat keltő analóg – elektromos kütyük, valamint egy régi norvég vonós hangszer (féleség) a hardingfele, vagyis a hardanger fidula és egy finn vonósíj, a jouhikko is színesíti a néha nem e világi dallamokat, amik egyszerre ejtenek ámulatba, csodálatba és rémületbe. Ha egyfajta szekciókra osztjuk az egyébként opusznak is nevezhető művet, két zenészünk a mű első felének bő 15 – 18 percében a misztikus sötétségre, a zajok és klasszikus zenei hatások által keltett környezeti hangulatra fókuszál, majd ezután jön egy merengősebb, amolyan belső emberi érzelmeket megnyitó szakasz, amiben leginkább az analóg hangokon van a hangsúly. És végül a mű 30 – 31. percétől jön egy áttörés, ami egy brutálisabb, kissé szürrealista, egyben progresszív jellemvonásokkal felruházott anant-garde, post-black érzelmi utazást hoz egészen az újra delejes időhurokba kerülő kozmikus kütyük, valamint a neo-barokk jellegű hangorkánok zavaráig. A befejezés, ami a mű 45. percétől érkezik, egy kortárs dark-jazz, soegaze, filmzenei elcsendesedésnek is nevezhető.
Ez az anyag egy nagyon jó kísérlet a múlt és a jelent, valamint a tradíciók és generációk összekapcsolására. Továbbá, hogy egy légtérbe hozhatjuk a zaj és a kortárs kamarazene, valamint a black metal szellemiségét. Munch művészete és úttörő munkája remek inspirációul szolgált Satyr kiváló zeneszerzői vénájának, aki az előtte felsejlő látomást nagyon jól ki használva társával egy igazi remekművet alkotott meg.
