Fémforgács
Egykori kollégám, barátom, viribusunitis vevő volt a hirtelen agymenéseimre, mint például amikor egy héten át hoztunk cikkeket old school death metal bandákról, melyekhez ő valami remek underground demót dobott kiegészítésként. Néha elképzelésem se volt róla, hogy ezeket honnan bányászta elő őket (volt, ahol a nézettség nem érte el a 100-at a videómegosztón). Ebben nagyon hasonlít a „fiatalságra”, akit jelenleg Crissz93 testesít meg az oldalon. Mivel az underground kisördög nem alszik még bennem, így őt kértem fel egy újabb csínre, ezúttal az elkerülhetetlen vég és a kevésbé gusztusos feltámadás jegyében. Egy hét temetői hangulatot hozok nektek, ő pedig feltámaszt minket valami jó kis zombis demóval!
Első választott lemezem a The Lovecraft Sextet új korongja, a Miserere. Ha megkövült metalosként nem hallottál még róla, az teljesen természetes, mert semmiképp nem egy hétköznapi anyagról van szó. Ez mondjuk borítékolható, mert a projekt atyja nem más, mint az idén 50 éves Jason Köhnen, aki köszöni szépen, szinte aktívabb, mint eddig bármikor. Ismerős lehet olyan anyagok kapcsán, mint a Bong-Ra, The Kilimanjaro Darkjazz Ensamble, Orphanage és a Celestial Season. Ha másért nem is, legalább a Horváth Martinával készült The Answer Lies In The Black Void miatt érdemes utánajárni. Jason konkrétan az a fajta művész, aki előtt nem igazán állnak zenei korlátok és megfelelő módon tud elegyíteni olyan elemeket, melyek alapvetően távol állnak egymástól. A legtöbb projektjében egyértelmű a jazz kötődés, de éppúgy kerülhet ki a kezei közül dark ambient, doom, death vagy akár black metal anyag is. Jellemzően erről senki nem szólt még neki és az ő elképzeléseiben nem is különülnek el egymástól. A The Lovecraft Sextet az újabb agymenés, amit nemrég összehozott és tökéletesen illik ebbe a rovatba. Nem funeral doom, nem jazz, de még a torzított gitár sem szerepel az anyagban, mégis olyan sötét hangulatot áraszt, olyan elkerülhetetlenül ontja magából az elmúlás dögletes szagát, hogy el tudnám képzelni végső kísérőnek. Akkor mégis mi ez? Leginkább egy billentyűkkel előadott dark ambient/drone lemez, ami egy szörnyű, de felejthetetlen utazásra invitál. Akik ismerik Köhnen eszköztárát, azoknak különösebb meglepetést talán nem fog okozni az anyag, hiszen itt is az érzésből fakadó szabadság vezérel mindent. Ugyanakkor azt is tudja, hogy nem free jazz és rögtönzött ötlettárral van dolga, hanem egy alaposan megkomponált, céllal született dalcsokorról. Jelen esetben a cél a maró, őszinte bűnbánat reményének bemutatása, amit egy kétségbeesett haldokló tudhat magáénak.
A zenét tehát az elektronika uralja, de fontos a klasszikus orgona és a basszus használata is. Megjelenik mellettük a cselló, a szaxofon, valamint rengeteg különleges ütős hangszer. Ezek egyvelegének, kalandozásának kíséretére sikolyokkal tarkított, depresszív black metal vokállal találkozhatunk, aminek nem is lehetne más kiegészítése, mint a gregorián ihletésű szoprán női ének, hogy a neoklasszikus jelzőt is odabökhessük a féloldalnyi stílusmeghatározáshoz. Persze ez így felszínesnek is tűnhetne, ha az egész mű fő ihletforrása nem nyúlna vissza több évszázadra. Ez az album ugyanis a 16. században élt Gregorio Allegri azonos című műve alapján készült, amit a legenda szerint különlegessége miatt sokáig csak a Vatikán berkein belül adhattak elő évente egyszer (ezt is a Sixtus-kápolnában) és állítólag Mozart közvetítésével vált elérhetővé a nagyközönség számára.
Ezek alapján fogadjátok meg szerény jó tanácsomat, ha házibuliba invitálnak és beszállsz a zenei programba, ne ez legyen az első kiadvány, amivel előrukkoltok, mert az első tétel végeztével a medencébe folytatnak, hogy utána őszintén megbánhassák az elkövetők tetteiket. Az egyébként épphogy 40 perces anyag megköveteli a teljes nyitottságot és befogadóképességet a hallgatóságól, de ez nemcsak a minősége okán áll fenn. Egy ilyen zenei komplexum esetében mindig felvetődik bennem az öncélúság kérdése (meg az is, hogy egy művész miért is ne lehetne az, hiszen saját magát kívánja kifejezni, ami vagy tetszik, vagy nem…erről sokat lehetne moralizálni), amire most az lenne a válaszom, hogy bőséggel akad és nem feltétlenül segíti az átélést a végeredmény tekintetében. A hangfolyam legmélyebb pontjain, ahol a fortyogó pokolban találhatjuk magunkat, elfért volna még pár kapaszkodó a zeneiség kedvéért, de ez talán egyéni ízlés kérdése. Lesznek, akik szerint Jason élete remekművét követte el ebben a zenei kísérletezésben, viszont olyan is akad majd, aki öt perc után kikapcsolja, mert nem találja a csodát. Ha nem is ez a feldolgozás, vagy inkább újragondolás lesz a fohász legemlékezetesebb öröksége, mindenképp érdemes megismernie annak, aki nem ismer kompromisszumokat a zenehallgatás terén és meg mer tenni pár lépést saját, mélyen megbújó sötét oldala felé…
És akkor jöjjön a demó…
“Feltámadunk” – hirdetik magukról a hullákkal teli sírkertek. Miért is ne válhatna valóra ez a jóslat. Mindazon non-konformistákat, akiket elfeledtek, és rágcsálja az idő vasfoga sírtömbjüket… ők is felélednek. Akárcsak a Cryptomb, róluk se tudni sokat, azt sem, hogy honnan érkeztek, milyen életút volt mögöttük. Gennyesre aszalódott hangszálaikból vérfagyasztó halálhörgések hallatszanak, olyan könnyűek akár a levegő, messzire szállnak az élők füleibe. Ködös éjszaka van, a hangzást ellepi ez a sejtelmes fátyol, a gitár és a dob hangzása az összeesés határán van, annyira ellepte a penész. A basszus pedig komor korommal lepi el testünket. Ha csak darabokban is, de újra életre keltünk és éhesebbek vagyunk, mint valaha!
