Ghost Bath – Self Loather (2021)

Gondoltam szépen leírom nektek, miért számít megosztó bandának a Ghost Bath és milyen háttértörténettel rendelkezik, de mindezt korábban Weide kollégám már alaposan körbejárta az előző, Starmourner című lemez kapcsán, ami továbbra is kapott hideget és meleget a kritikusoktól. Nálunk egy hibátlan tízpontost ért, máshol pedig a banda körüli találgatások és felhajtások miatt bizony elég negatív értékeléseket. Megmondom őszintén, ezt én sem igazán tudom hova tenni, mert a gyenge értékelések mögött nem szabadna, hogy egy zenekar származása álljon, inkább magát a produkciót érdemes górcső alá venni. Ilyen szempontból a titokzatoskodó csapat zenéje egyszerűen telitalálatnak minősült a frissen megjelent Self Loather anyagon is. A zenekar alap meghatározása a depresszív/post-black metal, amit azért fogadnak el sokan vonakodva, mert számtalan érzelmi húrt képesek megpendíteni akár egy dalon belül is, ami nem feltétlenül a tipikusnak mondható és sokszor már unalmas DBM. A korábbi anyagok kapcsán többször is felmerült összehasonlításként a Deafheaven neve, de ki merem jelenteni, hogy a Ghost Bath jóval több egyszerű kópiabandánál. Ezen felül nekem sokszor inkább az Altarage nyomasztó hangulata ugrott be, még akkor is, ha több a death metal hatás. Tehát kifejezetten egyedi, amit művelnek és az új albummal még magasabbra helyezték azt a bizonyos lécet.

Alapvetően megtalálhatjuk itt az emlegetett stílusok minden összetevőjét: karcos, néhol magasabb hangon előadott károgás sok lemondással és bánattal, szívbe markoló gitárharmóniák, a háttérből ránk ömlő sikolyok és kétségbeesett hangok. Post vonalról érkeznek az elszállások, ködös, émelyítő részletek, ám ezek keveréke mégsem a szokásos egysíkúságon, ridegségen mozog. A rendkívül összetett, rengeteg elemet és zeneiséget magukba tömörítő tételek ugyanis egy olyan emelkedett hangulatot is árasztanak magukból, mintha egy bűnös ceremónián vennénk részt, ahol táncolhatunk egyet magával az ördöggel is. A hagyományos depresszív black metalhoz képest ráadásul a lemez nagyobb részében komoly tempóval találhatjuk magunkat szemben, amit csak ritkán szakítanak meg a lassabb, melankolikusabb részek akusztikus betétekkel és néhány helyen igencsak hatásos zongorajátékkal. Ha már unjuk a táncot, akkor sétálhatunk egyet a buli színhelyén is, melynek egy ódon, titkoktól és kísértetektől hemzsegő kastély végeláthatatlan folyósóin bolyongva tudunk megtenni. Rácsodálkozhatunk a falakat borító morbid, gyakran véres képekre és nehezen tudjuk eldönteni, hogy a katarzis vagy a félelem érzete a nagyobb.

Néhány újdonsággal is előrukkolt a zenekar a folytatásra: több helyen hallhatunk hörgést az anyagon, valamint talán az eddigieknél is technikásabb játékkal kényeztetnek minket. A gitártémák, harmóniák folyamatosan egymásra rakódnak, finoman épülnek, majd darabokra hullnak. Nekem például már a nyitó Convince Me To Bleed is kifejezetten nyerő volt, ahogy egy már-már átlagosnak nevezhető melodikus black futamot pillanatok alatt egyedivé tettek azzal, hogy beleszőttek egy rövid gitárszólót. A kettő külön nem lenne nagy szám, de a kivitelezés módja egyszerűen zseniális dalszerzés szempontjából. Rögtön az első dalnál meg kell említenem Jason Hirt dobos teljesítményét is, aki nagyon jó társa a kalandozni hajlamos többi hangszernek. Hallgatás közben még a progresszív jelző is elröppent a szemem előtt…

Dennis Mikula énekes, dalszerző szerint mindig is egyetlen szándék vezérelte alkotás közben: hogy a dalaival érzelmeket váltson ki másokból. Trükkje egyszerű: csapkodó, folyamatosan fuldokló lelkét teszi a zenébe, amely a remény és a reménytelenség határán billegve jár be széles utat. A nyomasztó, sokszor valóban levegőtlenné váló közegben mindig akad néhány momentum, amibe kapaszkodhatunk: legyen az egy kézzel fogható, puszta szépséget sugárzó dallam, vagy egy klasszikusokból táplálkozó zongorafutam. A legnyomasztóbb őszi napon is képes az ölünkbe hullani egy aranysárga levél, a legfagyosabb erdőben is ragyoghat gyémántosan a ropogós hólepel.

Ha eddig nem törődtetek a külsőségekkel, a titkolózós háttársztorival, akkor mindenképp ismerkedjetek meg a csapat munkásságával. Sőt, azt is ajánlom, hogy az első korongtól kezdjétek, mert a Self Loather egy folyamat része. Azt nem mondom, hogy csúcsponta, mivel minden albumnak megvoltak a maga erényei, de ahogy az elődjében kollégám, én sem igazán találtam hibát ebben a jó háromnegyed órás anyagban.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.