Alien Weaponry: Tangaroa (2021)

Jó két éve szörfölgettem a neten, amikor beleszaladtam egy Rattle Inc. nevezetű oldalba, amin itt-ott egész jó cikket is lehetett olvasni. E tevékenységem közben figyeltem fel egy Coly nevezetű emberkére és egy debütáló nagylemez ismertetőjére. Maori származású tizenéves fiatalok thrash/groove-os korongjáról szólt, és a pozitív írásnak hála, gondoltam, belehallgatok.

Az elmúlt évek egyik legjobb döntése volt. Az az album (Tū) – a zene, a hangulat, a hozzá való körítés – abszolút beszippantott. Végre igazi, lelkes fiatalokat láttam, az utána megnézett koncertfelvételeken azt a tüzet és lelkesedést, amiről a metalnak szólnia kell, nem pedig egy újabb, a kiadó által siettetett x-edik album elkészítése utáni csömört, sem pedig a piac és a maximalizmus igényelte elkeseredettséget (tisztelet a kivételnek).

Így hát nagyon lelkesen, már-már rajongva vártam a nem elsietett második albumot, ami megjött, meghallgattam, és kritikám kereszttüzébe vetettem.

Kezembe véve a kiadványt meghökkenve láttam, hogy azon még a régi basszeros, Ethan Trembath szerepel, nem pedig a tavaly érkezett Tūranga Morgan-Edmonds. És hallgatva a dalokat, lehet, hogy itt még Ethan pengetett, mégis van klip, amin már nem ő szerepel. Ezt leszámítva (ezt se), a srácok ott folytatták, ahol abbahagyták. Az album központi témái továbbra is a környezetszennyezés és a maori történelem, legendárium.

Itt kénytelen vagyok egy kis kitérőt tenni. Colyhoz hasonlóan a történelem nálam is kiemelt szerepet játszik (mint kiderült, a biológia és a természet ugyanígy!), a távoli, egzotikus népeké pláne. Az eleinte tengeri-vándorló életet élő polinéz nép az 1300-as években telepedett meg Új-Zélandon, és élte igencsak véres életét, egészen addig, míg Abel Tasman 1642-ben fel nem fedezte őket, vesztükre …

Noha még bő száz évig senki által nem voltak zargatva, James Cook érkezte után már ott is elindult a gyarmatosítás, ami eleinte békésen zajlott, majd a növekvő területi igények miatt háborúba torkollott. Az 1840-ben kötött waitangi szerződés magában foglalta a maorik jogait földjükhöz és önrendelkezésükhöz, ám ez természetesen senkit nem tartott vissza a kizsákmányolástól. Ennek következménye lett az 1850-es években kitört háborúk sorozata, amelyek majd’ harminc éven át tartottak, és egész Új-Zéland társadalmi struktúráját megrengették.

A háború végeztével azt hihetnénk, hogy véget értek a konfliktusok, de naiv gyermek, aki így gondolja. Természetesen a háborúk kora lejárt, azonban a maorik jogai még mindig gyenge alapokon állnak: a mai napig nincs autonómiájuk, és a beintegrálódásuk, felzárkóztatásuk is megoldatlan probléma (2018-ban a börtönbe zárt fiatalok 80 százaléka maori származású volt). Sőt, napjainkban is erősen él ott a harcos-gén versus integritás, de a 2019-es Christchurch-i terrortámadásnak is volt maori-ellenes vetülete. Nesze neked, fejlett nyugat!

Ennek tükrében nem meglepő, hogy a korong első és szerintem egyik legerősebb nótája a nagy háború egyik legnagyobb harcosáról, Titokowaru-ról szól. Kemény, mély tónusú szerzemény, komor hangulattal, remek háttér-aláfestéssel. Harcosoknak kötelező! Lelkem mélyén örültem volna, ha az egész album ezen a vonalon megy végig, de ez sajnos csak vágy volt.

Az utána megszólaló két szerzemény hangzásban teljesen követi ezt a nótát, mind a Hatupatu, mind az Ahi Kā szinte már túl tökéletes. A srácoknak professzionális módon sikerült összeforrasztaniuk a haka stíluselemeit a maguk crossoveres hangzásával, miközben remekül vissza tudtak nyúlni a régi nagyok legerősebb momentumaihoz (Sepultura likes this post). Hatupatu egy mitológiai ifjú, akiből az a nagy harcos lett, aki megölte Ramati főnököt, Te Arawa felgyújtóját, így remek ötlet volt utána rakni az Ahi Kā nótát, amely a brit királynő 1952-es látogatását örökíti meg, mialatt a hatóságok kilakoltatták a helyi Ngāti Whātua lakosait, mielőtt felgyújtották volna a települést.

És itt elérkeztünk a címadó nótához, a Tangaroához. Az óceánok ősi istenéről elnevezett nóta a környezetszennyezés saját bőrünkön megtapasztalt hatásait taglalja. Nem tagadom, bár remek nóta, Lewis (de Jong énekes-gitáros) hangja is abszolút passzol az alatta dörgő riffekhez, és a váltás is jól sikerült, egy kicsit visszaesésnek érzem az előző nótákhoz képest. Ennek ellenére mind a mondanivalója, mind a hangzása nagyon jó.

Az Unforgiving-et hirtelen nem tudtam hová tenni, ugyanis egy erősen bluesos nóta, ami ugyan a végére bekeményedik, de egy ideig sokan fogják még emésztgetni (Nirvana likes this post).

E kis kitérő után azonban a korong szépen visszatér a megszokott kerékvágásba, bár hullámzó minőségben. A Blinded újra felpörgeti a lendületet, a gitárok mondhatni ott folytatják, ahol abbahagyták a riffelgetést. A dal az előző album Holding My Breath számára emlékeztet, nem csodálkoznék, ha lenne benne koncepció. A Kai Whatu és a Crooked Monster kicsit elsuhant mellettem. Talán az újabb stílusváltás az oka, mert nem rossz nóták, sőt, a Kai Whatu sokkal bevállalósabb a többihez képest, tetszetős próbálkozásokkal.

A Buried Underground egy kib. slágernóta! Gondolom, ezt ők is tudják, ennek is van rádiós verziója, a klip is rajongói videókból lett összerakva, ráadásul full angolul van, ami azért nagy segítség. Nem hiszem, hogy a világban tolonganának a maori nyelvszakik (Gugli barátunk dislikes this post)…

A három záró nóta méltón kíséri utunk, főleg az Īhenga (hőse a folklór szerint híres felfedező volt), amely visszanyúlik az első szám hangulatához; komorabb, húzósabb nóta kerekedett belőle, kicsit instrumentálisnak érződik, ám remekül passzol az album maori vonalához (magamban így osztályoztam őket: vannak a maori vonatkozásúak és a világiak).

Konklúzióként felemásan kell értékelnem a várva várt albumot. Legnagyobb gyengéjének talán a túl sok stílusváltást mondanám. Ugyan Henry (de Jong dobos) az egyik vele készült interjúban is kifejtette, hogy albumuk egyfajta utazás, pillanatfelvétel, ám a dalok nekem néhol térugrásoknak érződtek. Itt-ott egy kicsit sok ez a 12 szám egy órába sűrítve, pedig az előző album még terjedelmesebb is volt. Míg ott nem éreztem ezt a terjengősségét, ezen az albumon sajnos igen.

DE! Azok a számok, amelyek erősek, kiemelkednek a kiadványon, szerethetők, és aki fogékony az ilyen zenére, biztos hosszú ideig vissza-vissza fog térni ehhez az albumhoz is. És nemcsak a zenéhez, hanem egy kicsit a maori kultúrához is, aminek promotálásához, mondhatni, felkarolásához és képviseletéhez nem is lehetne méltóbb személyeket találni a de Jong tesóknál.

Erős négyes, de ha jövőre faxa koncertet nyomnak majd egy kis hakával, feltolom ötre. Tangaroára esküszöm!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.