Conviction – Conviction (2021)

Szeressem? Utáljam? Elítéljem? Díjazzam?

Csak néhány kérdés, ami megfoglalmazódott bennem, amikor hozzám került a megjelenés előtt álló lemez a Conviction nevű formációtól. Első körben érdemes tudni, hogy magam írtam a kiadónak, hogy szeretnék belőle, mert a projektet 2013-as indulása óta követem nagy reményekkel, viszont maga a produkció nem tudott maradéktalanul meggyőzni. Legalábbis kevesebb ahhoz képest, amik az előzetesen támasztott követelményeim vannak. Az igazat megvallva alapvetően rég hallottam ennyire hagyománytisztelő, valóban tradicionálisnak, epikusnak nevezhető doom metal anyagot, amit a formáció most nagylemezként is a világ elé tár, de ugyanúgy megemlítendő, hogy az itt hallható dalokat az elmúlt években már demó és single formáában már meghallgathattuk. Innentől kezdve könnyen rácsúszhatunk a gyors ítélkezés útjára: miféle zenekar az, ami újra el akarná adni a dalait, csak csokorban? A Conviction esetében ugyanakkor van egy teljesen reális mentség, méghozzá az, hogy konkrétan nem létezett igazán a zenekar. A név Olivier Verron multihangszeres-énekes (Temple Of Baal, Bloodoffer) saját gyermeke volt hosszú évekig, aki csak az elmúlt 1-2 évben tudta igazán összerakni ötletei köré a csapatát. Csatlakozott hozzá elsőnek Rachid Trabelsi dobos (Corrosive Elements, Moonskin, Pervert Asshole), majd Vincent Buisson basszer (Bran Barr, Mourning Dawn, Heol Telwen) és Frédéric Patte-Brasseur gitáros (Ataraxie, Funeralium, Stabwound). Ennek megfelelően a dalokat újra rögzítették immár teljes értékű hordaként, ami a minőségnek is nagyon jót tett. A gond tehát az én előzetes ismereteimben van, mert mindezt első körben hallani biztosan jóval maradandóbb élmény lett volna. De persze nem mindenki szocializálódott facebookon és youtube-on elszórt demókon, így biztosan lesz, akinek igazán kellemes meglepetés lesz az album.

A végeredmény tehát betonbiztos és meglepetésmentes doom metal. Mindez Count Raven, Saint Vitus, Pentagram és természetesen Black Sabbath hagyományok szerint, de Olivier hangjának, stílusának köszönhetően eszembe jutottak az Ola Blomkvisthez köthető formációk is (Dautha, Griftegard, The Doomsday Cult). A zenét, dalszövegeket ősi síremlékek, elfeledett katedrálisok és templomok romjai inspirálták, ahogy az el is várható egy ilyen zenekar esetében. Persze egy hasonló próbálkozás sikere általában nem a témán áll, vagy bukik, hanem az énekes személyén, valamint a kapaszkodást nyújtó riffek minőségén. Ilyen szempontból a Conviction bizony nagyon jó teljesít és a felsorolt zenekarokhoz mérhető. A rövid és szerintem felesleges Prologue:Affliction után meg is mutatják nekünk foguk fehérjét a Voices Of The Dead képében, ami kellően fogós és sötét, ugyanakkor a türelmeseknek építkezési képességét is meg fogja mutatni. Az időnként a háttérben felbukkanó zongora valamiért furcsán hatott benne, de ettől függetlenül már most borítékolom, hogy 2021 egyik legjobb hagyományos doom metal tétele lesz (ahhoz képest, hogy eredeti verziója már jópár éves). A hét perces lazítás után pedig ugorhatunk a műfaj sűrűjébe a Through The Window segítségével. Ennek a dalnak ténylegesen jót tett a frissítés, hiszen a régi, ropogós demón keresztül nem jött át ennyire ez a depresszív hangulat és a váratlan, gyorsabb rész sem ütött ekkorát.

Régi ismerős az egyetlen gyorsnak, de leginkább középtempósnak nevezhető Curse Of The Witch is, ami leginkább a Count Raven lüktetésére hajaz. A máglyán égő boszorkányt övező kavargó füstöt és szálló pernyét gyorsan le is kell csillapítaniuk az Outwornnal, ami szintén régi ismerős. Kénytelen is vagyok hasonlítgatni: a 2017-es verzió nyersebb hangzása jobban állt ennek a lassú, sludge irányba kacsintgató tételnek, ugyanakkor az ének újrafelvétele sokkal jobbra sikerült. Igaz ez a gitárszólóra és a riffre is, ami a dal második felében olyan kalapácsütésekkel zúzza össze a koponyámat, ami miatt imádom ezt a vonalat.

A Wrong Life 2013-ig kanyarodik vissza ismét, viszont az akkori verzió nem nagyon rémlett. Nem véletlen: itt az ének került középpontba és az akkori felvétel ezt nem tudta ilyen jól visszaadni. Ez a dal teljes mértékben az epikusabb irányba tereli el a zenekart. Ugyanez igaz a Castles Made Of Shame esetében, ami végre új dalként funkcionál és nem akárhogyan. Sabbath és Candlemass tökéletes házasságkötésének lehetünk fültanúi ebben az újabb monolitban. Az órás játékidő megközelítéséhez pedig a My Sanctuary segíti hozzá a lemezt tipikus albumzáró depresszióforrásként. A debütálás kiválóan illeszkedik a műfajt életben tartó zenekarok sorába, akik még a minőséget sem vetik meg. Annak ellenére, hogy ez a bemutatkozásuk például, már álltak egy színpadon olyan csapatokkal, mint a Black Oath, Moonskin, Famyne, Night Gaunt, Abysmal Grief, csak hogy néhányat említsek.

Az album hivatalosan január 22-én fog megjelenni az Argonauta Records jóvoltából és érdemes lesz figyleni rá, mert az új évtized bíztató kiadványa lehet ez a lemez!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.