Csak a redőny apró lukain át szökik be a fény, sárga és narancssárga csövekben táncol a por, semmi más nem mozdul. Láthatatlan, mint a sugárzás, de a perzselő hőség is lassú gyilkos. Az áthatolhatatlan falak közé szorul, ahol lentről nézek a plafonra, régi árnyékokkal az arcomon. A szobám most, mint a lelkem, ma így hallgatok szobazenét. Amit Marzia hasonlóan személyes hangulatban írt meg valahol Bolognában, ahol az otthona szolgált egyébiránt stúdió gyanánt.
