2019-06-03

Journey: Live In Japan 2017: Escape + Frontiers (DVD)

Borí­tó: 

Megjelenés: 
2019

Kiadó: 
Eagle Vision

Weblap: 
http://www.journeymusic.com

Stí­lus: 
AOR

Származás: 
USA

Zenészek: 

Arnel Pineda – ének
Neal Schon – gitár, vokál
Jonathan Cain – billentyűs hangszerek, vokál
Ross Valory – basszusgitár, vokál
Steve Smith – dob

Travis Thibodeaux – billentyűs hangszerek, ének, vokál

Dalcí­mek: 

01. Don’t Stop Believin’ Intro
02. Don’t Stop Believin’
03. Stone In Love
04. Who’s Crying Now
05. Keep On Runnin’
06. Still They Ride
07. Escape
08. Lay It Down
09. Dead Or Alive
10. Neal Schon Guitar Solo
11. Mother, Father
12. Jonathan Cain Piano Solo
13. Open Arms
14. Separate Ways Intro
15. Separate Ways (Worlds Apart)
16. Send Her My Love
17. Chain Reaction
18. After The Fall
19. Faithfully
20. Edge Of The Blade
21. Steve Smith Drum Solo
22. Back Talk
23. Frontiers
24. Rubicon
25. La Raza del Sol
26. Lovin’, Touchin’, Squeezin’

Értékelés: 

Két hónapig kotlottam a Journey új DVD-jén. Nem tudtam, hogy írjam meg, hogy nem tetszik. Szóval inkább megnéztem még egyszer. Hátha… A lemezeknél is van olyan, hogy „jóra hallgatás”. Ha elég sokszor meghallgatod, a végén beépül a hallójárataidba és már nem érzed annyira rossznak. Ebben a mai napig Michael Schenker 1999-es ‘The Unforgiven’ albuma viszi nálam a pálmát, mert Schenker-rajongóként egy éven át hallgattam, mire sikerült jóra hallgatni. De egy DVD-nél ez kevés. Ott a látványt is magadba kell szívni, és vajon hányszor kell megnézni egy DVD-t, míg azt mondod, hogy „jóra néztem”.

Az utóbbi évtizedben divat lett ez a komplett album eljátszás. No de kettőt? Ezt már kevesebben tették meg. Emlékeimben két maradandót találtam, az egyik a Styx ‘The Grand Illusion / Pieces Of Eight – Live’ koncertje még 2010-ből. A két klasszikus albumhoz az alaphangulatot már a felvezető videóval megteremtették, holott csak annyi volt, hogy valaki feltett egy bakelitlemezt, majd a megfelelő helyen megfordította azt és a B oldalt kezdte el lejátszani. Erre mondják, hogy egyszerű, de nagyszerű. És hatásos. A másik hasonló ilyen a Europe ‘The Final Countdown – 30th Anniversary Show’ volt, ahol az áttörést jelentő ünnepelt album előtt eljátszották az újkori Europe talán legjobban sikerült lemezét, az éppen aktuális ‘War Of Kings’-t is teljes egészében. Zseniális párosítás!

Aztán itt ez a Journey-koncert, melyen minden adott volt, hogy hasonlót durranjon, de valahogy nem éreztem, csak egy kisebb pukkanást. Az is lehet, belőlem jött…

Deen Castronovo viharos távozásával gyakorlatilag az a helyzet állt elő, hogy – Steve Perry kivételével – visszarendeződött a nyolcvanas évek elejének felállása: Neal Schon gitáros, Jonathan Cain billentyűs, Ross Valory basszusgitáros és Steve Smith dobos. Akik gyakorlatilag csak ezen a két albumon játszottak együtt folyamatosan. Az 1980-as ‘Departure’ lemezen még Gregg Rolie volt a billentyűs, az 1986-os ‘Raised On Radio’-n meg már nem volt ott Ross Valory és Steve Smith is csak közreműködőként dobolt néhány dalban. (Az más kérdés, hogy az 1996-os újraegyesüléskor, a ‘Trial By Fire’ lemezen megint együtt voltak.)

Szóval itt volt a nagy csapat, hogy eljátssza két „legnagyobb” lemezét – a legnagyobb persze mindenkinek személyes ízlése szerint lehet más-más, de az eladások és toplistás slágerek tekintetében mindenképpen ezek viszik a prímet. Ha csak a két kultikus nyitónótára gondolok, két megunhatatlan klasszikus, a Don’t Stop Believin’ és a Separate Ways (Worlds Apart). És 2017 februárjában a híres-hirhedt Budokan színpadán belevágtak. A rövid gitárközpontú intró után el is indult a Don’t Stop Believin’ zongora nyitánya, már felforrt a vérem, aztán bejött Arnel Pineda, mint egy jól fésült iskolás, magasszárú tornacipőben, a szereléséhez abszolút nem illő dögcédulával a nyakában és lelombozódtam. Ez az ember 2008 februárja óta van a zenekarban, vagyis a koncert felvételekor éppen 9 éve, de még mindig nem érzem frontembernek. Neal Schon még mindig sokkal inkább az.

Steve Smith a Journey után elment a fúziós muzsikák irányába (Vital Information) és ezt a jazzes dobolást művelte a Journey-koncerten is. Nekem valahogy nem passzolt a zenéhez. Látványra mondjuk jó, de ehhez a fajta dallamos rockzenéhez túl agyas. Itt a kettő-négyek kellenének, a biztos alapok, hogy ne csússzon szét az egész. Kicsit mintha Smith nem tudná elengedni a főszerepet, amit megszokott.

Jonathan Cain hozta a kötelezőt, időnként gitárt is ragadott, mint a nemrég távozott Paul Raymond a UFO-ban, Ross Valory fapofával játszott végig, nála az volt az extra show, hogy néha szájába vette a pengetőt és ujjal pengetett. A koncert igazi sztárja Neal Schon volt, aki érezhetően élvezettel játszott, de nem tudta magával ragadni a többieket. Csak a ráadásban mentek át egy önfeledt örömzenélésbe (a két dal félórás ráadást eredményezett), az ‘Escape’ lemezhez tartozó kislemez B-oldali La Raza del Sol a ‘Santana III’ latinos stílusára emlékeztetett, melyben Schon és Cain is kiengedhette végre a gőzt. A Lovin’, Touchin’, Squeezin’ pedig egy blues, ahol megint csak kiélhették magukat, annyira, hogy Arnel már három perce belekezdett volna az énekbe, de Schon még mindig szólózott. Talán nem véletlen, hogy idén februárban Neal összeállt Gregg Rolie-val és Neal Schon’s Journey Through Time néven a korai Journey-éveket megidéző show-kat tartottak (melyeken egyébként Deen Castronovóval is újra együtt játszott).

Volt egy „vendégmunkás” is a koncerten, Travis Thibodeaux második billentyűs, de őt a fényekkel annyira eldugták, hogy amikor szólót énekelt (kétszer fordult ilyen elő, a Lay It Down és a Frontiers dalokban), csak akkor vettem észre, hogy ott van. Vissza kellett pörgetnem a felvételt az elejére, hogy bejött-e már korábban. És ott volt. A hangja egyébként nagyon jó, kicsit Stevie Wonderes, de nem hiszem, hogy meg tudnám szokni a Journey-dalokban. Egyszerűen nem passzol hozzá.

Végezetül hadd mondjam el, hogy az igazi csalódás a látvány volt. Amikor egy Karthago, egy EDDA, egy Beatrice vagy egy Mobilmánia akkora vetített show-t tud csinálni arra az életében egy, vagy több évente egy arénakoncertre, akkor nem értem, a Journey miért éri be egy szkarabeusz logós függönnyel a színpad mögött. Egy Budokan-koncertből csináltak egy olyan látványt, mintha egy vidéki művelődési ház színpadán léptek volna fel. Persze volt két oldalt egy-egy kivetítő, melyen a koncertrészleteket láthatták nagyban a távolabb ülők, de azt csak ritkán mutatták a DVD-n (nem is lett volna értelme, ugyanazt láttuk volna rajta, mint ami egyébként a DVD-felvételen volt). A ’81-es ’Live In Houston’ kenterbe veri ezt, és ott még Steve Perry énekel.

Összegzés: 

Bár előzetesen látatlanban 10 pontot adtam rá, nagy csalódás volt ez a koncertfelvétel. Látványban kritikán aluli, zeneileg persze (a nóták maguk) tökéletes, az előadás „szódával elmegy” kategória. Neal Schon lelkesen vitte a prímet, Arnel Pineda szintén lelkes volt, de sikertelenül próbálta meg felvenni a frontember szerepet, Cain és Valory mintha már a másnapi programjukra gondoltak volna koncert közben, Smith meg nem azt csinálta, amit kellett volna. Ilyen körülmények közt talán nem véletlen, hogy a Troubled Child – bár a setlist.fm adatai szerint elhangzott a koncerten – nem került rá a DVD-re. Van az a mennyiségű hiba, amit már utómunkával se lehet helyrehozni. Csak hardcore rajongóknak tudom ajánlani.

Dátum: 
2019. június 3

Pontszám: 
6

Szerző: 
CsiGabiGa

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!