Wolves In The Throne Room – Augusztus 7-én az A38 Hajón lép fel az amerikai black metal színtér vezető bandája

Cough, Sinister Haze, Wolves In The Throne Room 0 Comment

Egy egészen különleges este lesz ez az augusztusi hétfő. Ilyesmire egész Európában nem kerül sor, csak az A38 Hajón: a sötét, beborulós metal két nagy amerikai jelensége lép fel egy estén. Az elmúlt tíz év black metaljának egyik legnagyobb hatású zenekara, a a shoegaze-ből, a dark ambientből és a pasztoriális folkból is merítő Wolves In The Throne Room, valamint a Windhand testvérzenekara, a Relapse Records kötelékébe tartozó okkult-kozmikus doom metalt játszó Cough! A méltó felvezetésről pedig a virginiai Sinister Haze gondoskodik majd, akiknek feedbackben érlelt, mázsás gitárokkal megtámogatott klasszikus doom metalja jól megalapozza majd az este hangulatát.

A Kanada Csendes-óceán felőli, északnyugati erdőségeiből indult Wolves In The Throne Room hangzása pont olyan, mint a táj amely legfőképp inspirálta őket: ősi, vad, expanzív, ugyanakkor lélegzetelállítóan szép és magával ragadó is. A panorámát a Weaver-testvérek úgy próbálták megzenésíteni, hogy a klasszikus tremolókaros riffelést és a légkalapácsszerű blastbeateket hol ambientes hangképek, akusztikus hangszerelésű instrumentális betétek vagy női ének törte meg.

Ráadásul külsőségeikben és filozófiájukban is szakítottak a bevett toposzokkal: a sátánizmus helyett az ökotudatosság, a corpsepaint helyett pedig a favágó ing dominált náluk. Ezzel pedig sikerült nekik a szinte elképzelhetetlen: egy szélesebb réteg számára is vonzóvá tudták tenni a műfajt, kitaposva az utat az olyan zenekarok előtt, mint a Deafheaven, a Liturgy vagy a Myrkur.

A folytatás már a metal színtér egyik legnagyobb becsben tartott kiadójánál, a Southern Lordnál jelent meg – a Two Hunters pedig még tovább ment a poszt-rock, a folk és a black metál kiházasításában. Vagy ahogy a duó fogalmazott egy régi Ultimate Metal interjúban:

“Egy hang a fejemben folyamatosan azt mondja, hogy ezt a zenét csak a téli napforduló idején szabadna játszanunk, mézsörtől és cidertől részegen, miközben fáklyákat égetünk, hogy emlékeztessenek minket az elfeledett napra.”

A Two Hunters egy albumtrilógia első darabját is jelentette; a folytatás, a Black Cascade pedig egyfajta kiegészítése, ellenpárja a lemeznek, sokkal pasztoriálisabb és drone-osabb, elkentebb annál. A záró Celestical Lineage (amelyet teljes mértékben a két testvér írt) pedig a magnum opus, a kilencvenes évek észak-európai zenekarainak (mint a Burzum vagy az Ulver) és a két alapító black metalos előképeinek (főleg a Weaklingnek és a Bathorynak) a tökéletes kombinációja. Fogja a Black Cascade ösztönös gyönyörködtetéseit, drone-osabb pillanatait és repetitivitását, majd visszaviszi a korai hanganyagok fő ihlető környezetébe, az erdőbe. A műfaj egyik kései klasszikusa, amely pont annyira tiszteli a hagyományokat, amennyire a maga képére is formálja azokat.

Nem csoda, hogy egy ilyen mestermű után úgy érezték, hirtelen nincs tovább: 2012-ben visszavonultak, hogy a zenekartól független dolgaikra koncentrálhassanak…. …de ez nem tartott sokáig. 2014-ben megalapították a saját kiadójukat, az Artemisiát, hogy teljes kreatív kontrolljuk legyen a zenekar dolgai fölött. Az első megjelenés pedig egy saját album volt, a Celestite, ami egy experimentálisabb, ambientesebb kiegészítése volt a Celestical Lineage-nek.

A testvérek saját bevallásuk szerint a lemez vázát adó analóg szintetizátoros hangképeket vették hozzá alapul, előrevetítve az idei Roadburn fesztiválon debütáló ambient projektjüket, a Drown Elixirt. Ha pedig már az idei évnél tartunk: a két Weaver több interjúban is említette már, hogy egy új albumon dolgoznak – amiről az őszi turnén várhatóan hallhatunk majd számokat is.

2005-ös megalakulásakor a Cough tagjai egy célt tűztek ki maguk elé: hogy ők legyenek onnantól a létező legsúlyosabb zenekar.

A Windhandben is basszusgitározó Parker Chandler által életre hívott banda ennek megfelelően az extrém zenék legradikálisabb vadhajtásaiból táplálkozott: korai black metal, mocsári sludge és ultrasúlyos doom.

A Sanford Parkerrel felvett első lemez, a Sigillum Luciferi ennek megfelelően ott van a műfaj leghangosabb debütálásai között: az Eyehategod-féle monolotikus riffeket és megkínzott sikolyokat átjárja az Electric Wizard okkult-pszichedelikus hangulatvilága, miközben helyenként megvillan a zenészek Iron Monkey- és Corrupted-fanatizmusa is.

„A formula talán nem a legeredetibb, de a megvalósítás több mint gyilkos” – summázta tökéletesen a lemezt egy kritikus. A két évvel később érkező folytatás, az ismét Parker által producerelt Ritual Abuse már a címében sem árult zsákbamacskát: éjsötét és ultralassú pokoljárás az emberi psziché démonok által uralt részébe, mintha a Black Earth-érás Bohren & der Club Of Gore szaxofontokjában olcsó kábítószerek és lehangolt gitárok rejlenének valóban.

Nem véletlen, hogy az albumot már az olyan trenddiktáló zeneblogok is felkapták, mint a Stereogum vagy a Pitchfork – mind az öt szám ott van a huszonegyedik századi doom metál kolosszusai közt. A Cough pedig többek közt a Weedeater, a Dopethrone és a Buzzov*en társaságában gyalulta a földig a lovecrafti borzalmakra és Sabbath-ihletésű riffekre éhes rajongókat. A The Wounded Kings-szel és a Windhanddel közösen kiadott splitekkel pedig tovább erősítették a státuszukat, mint a málházós doom egyik alapcsapata. A lovecrafti hasonlatoknál maradva: a R’lyeh városát benépesítő shoggothok óta tudjuk, hogy a szörnyeteg néha alszik de soha meg nem hal.

A Cough is közel öt év szünet után adta ki eddigi legbrutálisabb, agyba tépő album-monolitját, a Still They Pray-t. Az Electric Wizard frontember Jus Oborn és a Windhand gitáros Garrett Morris bábáskodása alatt született lemez a depresszió és az agónia szonikus leképzése, amit átjár az a kozmikus rettegés ami az amerikai író védjegye is volt. Zeneileg pedig azzal mutatott újat, hogy szinte végig a tiszta ének dominál, valamint még befelé űrhajózósabb és lassabb lett minden – mintha a pokol kénköves talaján vonszolnák végig a hallgatót, több mint egy órában.

A Still They Pray-t a Cough tavaly az Elder társaságában mutatta be a Dürer Kertben – most pedig főzenekarként térnek vissza, hogy megmutassák, milyen is egy igazi fekete doom mise!

Jegyár: 4500 Ft, elővételben: 3900 Ft.
Jegyek elővételben vásárolhatók az A38 Hajó honlapján, illetve személyesen az A38 Hajón.

Related Articles

    SZÓLJ HOZZÁ!

    Keresés

    Back to Top

    Inline
    Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
    Inline
    Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!