Fémforgács
Az oregoni kvintett második albumát teszi le az asztalra, amit érleltek egy darabig a rothadó koporsóban, nevezetesen 5 évig. Ennyi idő alatt oszlik, aminek kell, de lássuk mennyire. Régebben nem annyira értékeltem a black/death dolgokat, de Hollandiában élvén, egyik este elfogyasztottam egy nagyon kövér haskás spanglit, mielőtt beraktam volna az akkor robbanó Black Curse supergroup debüt albumát. Leesett állal hallgattam végig egymás után kétszer. Na, akkor elkapott a halálzenék új hulláma és azóta nem ereszt.
Valószínű elfogult vagyok, de az első perctől kezdve nem volt nehéz bólogatni a nem túl újszerű, de kellően fogós témákra. Jól vegyítenek hatásokat, amik a Death klasszikus hangzásától és szólamaitól, a Cannibal Corpse technikásságán át a Dead Congregation reszeléséig sok mindent lefednek. Nincs itt semmi kecmec, robban az anyag már a kezdő tételt, a Slaughtered Like Swine-t elindítva. A dallamos darálást Corpsegrindert idéző, de egy fokkal zsigeribb hörgés kíséri az első másodperctől kezdve. A basszus sávot szinte el is nyomja és kiegészíti a mély tartományú vokál, ami ’majd az egész lemezen tetten érhető. A rajta lévő enyhe reverb kiválóan lefesti egy ködös mauzóleum képét a sápadt holdfény alatt, ahonnan bármi szörnyűség kimászhat.
Folytatódik a Corpse-worship a második számban. Ami újszerű, az a háttérsipítás, a Death sivatagias hangulatát idéző szólók és a mesteri tremolós scream-ek. Szellemek sikolya visszhangzik a koponyád egyik feléből a másikba, amiből felocsúdva lassú bólogatásba kezdhetsz a Perverted Exhumation zárótételét doom-ból átfordító darálásra. Kifejezetten jól áll a számoknak a néhol tetten érhető pengetés koszossága, amit hála Sátánnak, nem kevertek ki a sávokból. Kompenzálja az amúgy enyhén generic metálhangzását a gitároknak.
A Lurking in the Cemetery folytatja a doom alapból építkező témák variálását és a történetmesélést, hogy az Unmarked, Shallow Grave meglepetésszerűen leszedje az arcunkat, így a mortális világra fittyet hányva szívesen csatlakozzunk a temetőt ellepő szektához. Kiváló egyveleg, rengeteg hanggal, technikával és ocsmány témákkal. Türhő mosh-al kezdődik az ötös, a Living Cremation. Megkapjuk az eddig elhangzottakat zanzásítva, amiből a következő számra átérve már visszavonhatatlanul érezzük a halál kezét a tarkónkon, ami szédítő sebességgel húz a mélybe.
Valamivel megfontoltabb és kiérleltebb a Predator Becomes Prey. Négyes tétel mellett ezt érzem a másik telitalálat nótának. Építkezik és változatosan használja az impresszív technikákat. Az amúgy sem hosszú, kicsit több mint fél órás albumot a The Howling Man 6 perces eposzaüvölti keretbe. Itt aztán úgy megszólal a basszus, hogy a következő lemezre mindenképp kérnék belőle több hangsúlyt. Mászik, baljós, keserves, koszos, majd végül segít kitámolyogni a temető hajnali magányából.
Nagyon jól szórakoztam és pont elég volt lemez hossza. Kicsit ráfeküdnék még a gitárok hangzására, amit néhol nem érzek konzisztensnek a számok között. Jonathan Quintana extrém metál veterán csatlakozása a csapathoz mindenképp hozott új kreatív entrópiákat a kriptából. Reméljük, segít megtalálni azt a bizonyos sajátos stílust. Megérdemelten tartoznak a prominens Maggot Stomp kiadóhoz, ahonnan dőlnek manapság a jobbnál jobb lemezek. Érdemes lesz a jövőben is figyelni a csapatra, a kiadó mellett.
