Dionysos Rising
Kiadó:
H-Music
Honlap:
www.rudanjoe.hu
18 szám! Igaz, ebből négy feldolgozás, de a több évtizedes rutinom nem engedte a kisördögöt elűzni, aki akár hányszor megbökött a vasvillájával, annyiszor súgta fülembe: mind nem lehet jó – pedig még meg sem hallgattam az albumot! Akik olvasták korábbi ismertetőimet Rudán Joe szólólemezeiről, azok tudhatják, ugyanúgy kedvelem benne az embert, mint az énekest, még szerencse, hogy eddig nem kellett a szimpátiából erőt merítenem ahhoz, hogy dicsérő szavakat írjak le, esetleg elhallgatva a kedvezőtlen aspektusokat csak a jókat emeljem ki – pedig a politikában mennyire működik ez a módszer. Ugyanakkor jóindulatom tudatában, fogamat szívva kell beismernem, ezúttal nem sikerült azt a színvonalat hozni, amit Joe-tól eddig megszokhattunk.
"Egy nagyon kiforrott, zömében a tradicionális hard rockra koncentráló anyag született most meg – mondja Joe. Új dalszerzők és szövegírók is csatlakoztak a régi jóbarátokhoz, így még színesebb lett az alkotói paletta. Az első szólólemezemnél még örültem, hogy kaptam annyi dalt, hogy összeálljon egy komplett album, de azóta már fordult a kocka, egy-egy új anyagnál a bőség zavarával küzdök, olyan sok megkeresés és szerzemény érkezik hozzám."
Kár. Mert a mennyiség – a kommunista közgazdaságtan állításával ellentétben – nem ment át minőségbe, és nem azért, mert széteső lenne az album: nem, itt a dalok inkább kissé egybefolynak, olyan masszát alkotva, amiből az egyes darabok kipöckölése abszolút nem változtatna a végeredményen, sőt. Olyan ez, tudod, mint a kedvenc kajád, amiből túl sokat tömsz magadba, és jóllehet, minden egyes falat ízlik, a vége kiadós csömör lesz. De mégis, mi a bajom, hiszen igazából egyetlen szerzeménybe sem tudok belekötni, melyek önmagukban megállják a helyüket, de ha három ugyanilyen jellegű témával találkozom egymás után, visszanézve rájuk mégsem vagyok elégedett.
Túl sok a panel, az ismerős megoldás, ráadásul kicsit lötyögős is a tempó, még úgy is, hogy vannak kiemelkedő momentumok: a "Vasvitéz" szimfonikus aláfestéssel megbolondított lírája szöveg nélkül kiváló filmzene lenne, hiszen minden pillanatában szentimentális hangulatot varázsol, mégsem lesz giccses, az eredetileg Nevergreen "Legyek szél" feldolgozása pedig a szellősebb megközelítés ellenére is magával ragadó. Az "Élet szép" akár egy Bródy szerzemény is lehetne, rockkos refrénnel, az "Én a gép" pedig – nomen est omen – a valamikori Gép albumon is szerepelhetett volna.
Ahogy írás közben hallgatom a dalokat, rájövök, lehet, én nem vagyok mostanában olyan hangulatban, ami teret engedne ennyi ismerős, korábban hallott, a komfortzónát meghagyó pillanatnak, pedig a "Lesz-e rá idő" szinte jazzbe forduló dallamai éppen megcáfolják az eddig leírtakat. Mégis, a "deja vu" nem hagyja el a dalok színterét, hiszen az "Utolsó megálló" riffjét annyiszor megírták már, a "Megyünk tovább" blues-terepét a Tátrai Band vagy Charlie már rengetegszer körbejárta, a szintén nevergreenes pillanatokat hozó "Támaszd fel szívem" pedig ezúttal nem tud olyan színvonalat produkálni, mint a korább Joe-Matláry kollaboráció.
Mindezektől függetlenül nem hiszem, hogy pont az én kritikámra kíváncsi a Joe fan klub, hiszen őket úgysem tudom befolyásolni, így igazából csak önmagamnak szól az ismertető, ami szándékom ellenére mégsem sikeredett objektívra – legyen hát ez a pár leírt mondat digitális leképeződése korlátait meghaladni nem tudó személyemnek.
Garael
