rattlead.hu
Legújabban azt találtuk ki magunknak (és nektek), hogy végre őszintén bevalljuk egymásnak, melyek azok a neves előadók, akiktől eddig egyetlen hangot, egyetlen dalt sem hallottunk, majd ezek életművéből kollégáink ajánlanak nekünk klasszikus albumokat, amelyek közül egyet meghallgatunk, és élményeinket veletek is megosztjuk.
Túl nagy a kínálat, a metal világa ahhoz, hogy minden banda munkásságát ismerjük. Vagy nem is tudunk a létezésükről, vagy ilyen-olyan szempontok (stílus, mások ajánlása), esetleg megérzés alapján válogatunk közülük. Én, hacsak pályafutásuk elején nem csatlakoztam rájuk, hajlamos vagyok a zenekarok legfrissebb albumával kezdeni az ismerkedést, vagy eleve olyan csapatokat választok, amelyeknek egy, maximum két lemeze jelent meg eddig. Na, mindegy, nem bonyolítom túl, a Five Finger Death Punch eddig fehér folt volt nálam a térképen: egyrészt egy kissé túlhájpolt csapatnak éreztem őket, másrészt fanatikus rajongójukat, MetálBécit leszámítva a környezetemben – se ilyen, se olyan előjellel – senki nem emlegette őket. Volt egy homályos elképzelésem arról, hogy milyen zenét játszhatnak, de igazából fogalmam nem volt erről. Egy ideje terveztem, hogy megismerkedem velük, de mindig halogattam a dolgot, valamiért nem éreztem elég vonzónak a lehetőséget…
Na, de most megtörtént: Béci javaslatára az American Capitalist-tel kezdtem (másik ajánlata, a The Wrong Side of Heaven and the Righteous Side of Hell, Volume 1 és 2 duplaalbum elsőre, azt gondolom, megfeküdte volna a gyomromat). Annyit persze én is hallottam róluk, hogy a csapatot idegenbe szakadt hazánkfia, a gitáros Báthory Zoli alapította, aki a zenekarnak máig meghatározó embere, és hogy az együttes énekesét szinte a kezdetek óta Ivan Moodynak hívják. Azt viszont „lexikonokból” tudom, hogy 2005 óta léteznek, és az AC a harmadik stúdióalbumuk.
Modern hangzású, groove-os, ugyanakkor melodikus muzsikára számítottam tőlük, és azt is kaptam. A zene és a durva ének jól passzol egymáshoz, a dallamos ének viszont elsőre nagyon nem tetszett, sokat rontott az összhatáson, nu metalos előadók jutottak eszembe róla. Mára azonban ezzel is megbarátkoztam, olyannyira, hogy azt gondolom, pontosan ez kell ahhoz, hogy ne 40 perc monoton darálást, hanem megjegyezhető dalokat halljunk. Moody finomabb tónusait hallva a Creed és a Godsmack világa ugrott be, olyannyira, hogy a Coming Downban, a Generation Dead-ben és a Remember Everythingben a banda az én mércém szerint egy kicsit túl is tolta a biciklit; véleményem szerint ezek már túlságosan is mainstream, „popos” nóták. Az ultradallamos The Pride hallatán – amelyben Moody ráadásul rapesen töri az ének ritmusát – sem érzem azt, hogy én lennék a dal első számú közönsége; a Menace ügyesen egyensúlyoz a két világ, a durvább és a lágyabb megoldások között; az olyan dalok viszont, mint a címadó szerzemény, a már-már indusztriálisan lüktető Under and Over It, a lendületes Back for More, vagy a dühös 100 Ways to Hate, nálam sokat hozzátesznek a csapat pozitív megítéléséhez. Ugyanígy, a tömör riffelés és a helyenként bravúros, gyors szólók (például a címadó nótában vagy a Generation Dead-ben) is az anyag metalosabb oldalát erősítik.
Az American Capitalist egy változatos, ütős anyag; talán meglepő, amit mondok, de számomra pont dallamosságának polírozottsága az, ami nem teszi maradéktalanul szerethető produkcióvá. Minden elismerésem Zoliéknak, hogy felépítették és ennyi éven át lendületben tartják ezt a monstrumot, hiszen a FFDP rövid időn belül a modern metal szcéna egyik nagy tömegeket megmozgató zenekarává, megkerülhetetlen szereplőjévé vált. Az én kíváncsiságomat azonban ezzel az egy albummal is kielégítették – jöhet a következő ismeretlen előadó!
