Fémforgács
Nem akármilyen line-up kerekedett a végére co-headliner Kreator–Biohazard koncerten. Az esemény igazi minifesztivállá bővült a 7 fellépő felvonultatásával. Ezen a napon 0 perc holtidő volt, ha az ember az összes csapatot meg akarta nézni. A kis- és a nagyszínpadon egymást váltva kezdődtek a koncertek, kb. annyi különbséggel, hogy át tudott érni az ember.
Az este (17 óra 10 percről beszélünk), a budapesti Archaic nyitotta. A csapatot a How Much Blood Would You Shed to Stay Alive? című második albummal ismertem meg, ami már akkor egy nemzetközi színvonalú thrash csapatot mutatott. A szintén kiválóan sikerült harmadik lemez, a The Endgame Protocol talán egy hajszállal le is körözte elődjét. A csapat élőben is azt a profizmust képviselte, amit a lemezeken tapasztalhattunk. Remélem a banda eljut arra a szintre, amit a lemezanyagok minősége és az élő teljesítmény intenzitása indokolna.
Alig ért véget a honi thrasherek koncertje, már kezdett is a nagyszínpadon a los angelesi Terror. Bár erős túlzás lenne azt állítani, hogy a csapat teljes életművével tisztában vagyok, vannak a csapatnak olyan nótái/lemezei, melyek rendre bekerülnek a hallgatnivalók közé. A közönség itt már magasabb fokozatba kapcsolt és komoly mozgolódás alakult ki a nézőtér első felében. Bár a Terror-pólók számából következtetni lehetett, hogy sokaknak ez a csapat volt az este fő vonzereje. Scott Vogel és csapata mindent megtett, hogy a rövid műsoridő egy igazi hardcore szeánsszá avanzsáljon. Ez maradéktalanul sikerült is. Szívesen megnézném a csapatot, mondjuk az A38 vagy a Dürer berkein belül, mert az lehet igazi közegük.
Sajnos az A.M.D. nálunk elesett a pihenés, feltöltődés oltárán. Bár szívesen megnéztem volna őket, még élt bennem a néhány nappal korábbi FEZEN-es fellépésük. Így nem éltem meg tragédiaként.
Már a Biohazard kezdésénél, és a sátor szinte teljes telítettségénél kiderült, hogy a bulira látogatók nagy részének ők voltak a főbanda. Ez nem véletlen. A csapat a 90-es évek hatalmas favoritja volt a rajongók körében. Az olyan lemezek, mint a Urban Discipline vagy a State of The Adress a mai napig nem veszítettek fényükből és maradéktalanul kiállták az idő próbáját. Bár igazából rossz lemezt sosem adott ki a csapat, a 2000-es évekre kicsit megfáradt a gépezet. 2011-ben aztán, az emblematikus frontember Evan Seinfeld is elhagyta a csapatot, hogy minden másban kipróbája magát.
A Seinfield nélküli felálással már láttam a csapatot a megboldogult Rockmaratonon. Bár a koncert nem volt rossz, én az eredeti felállásnak örültem volna igazán. Sok rajongó álma teljesült, amikor 11 év után Seinfield visszatért, sőt még turnéra is indult a csapat.
Nem vagyok egy habzószájú Biohazard rajongó, de a csapat munkásságát elismerem. Amit viszont élőben produkáltak, abba nem lehetett belekötni. Bobby Hambel egyhelyben pörgései még mindig királyak, Billy és Danny megingathatlanok, Seinfield-et meg láthatóan nem zökkentette ki a pornózás (bár láthatóan lefogyott).
A koncert pedig olyan intenzitással telt mind a rajongók, mind pedig a közönség részéről, mintha el sem repült volna a több, mint 30 év. 18 nótás erődemonstráció Brooklyn fenegyerekeitől. Olyan nótákkal, mint az Urban Discipline címadója, a Down for Life, a How It Is, a Victory, a Love Denied, vagy az überzseni Shades Of Gray. Számomra még hatalmasat ütött a Bad Religion feldolgozás We’re Only Gonna Die is. Kár ezt ragozni, ilyen egy tisztességes reunion. Várom az új lemezt.
Aztán újra irány a kisszínpad, mivel kezdett az ózdi Remorse. A csapat a legnagyobb kedvencem, a hazai színtérről. Pont azt a fajta dallamosabb thrash-t játszák, ami a legközelebb áll a szívemhez. Ehhez párosulnak a sok esetben rendkívül pozitív kicsengésű szövegek, melyek megkoronázzák az amúgy is kiváló hangzóanyagokat. 15 éve nem láttam a csapatot élőben, szóval igencsak vártam a koncertet. A régebbi dalok és a remekül sikerült tavaly előtti Kohó dalai remekül prezentálták, hogy miért is tartom őket annyira nagyra. A koncert csúcspontja számomra egyértelműen a Harc! lemez „slágere” a Ha lesz még folytatás volt. Remek csapat, remek koncerttel. Remélem ennek a rendezvénynek hála, olyanok is megismerik a nevüket, akiket eddig elkerültek. Az 1000 Ft-os CD árak előtt pedig le a kalappal, a 12.000 Ft-os pólók világában.
A co-headliner turné másik főszereplője az essen-i Kreator volt. A nézőszám igencsak megcsappant a Biohazard-hoz képest, ami őszintén meglepett. Azt hittem nagyobb átfedés lesz a két csapat közönsége között.
A Mille által vezetett csapat megbízhatóan szállítja a lemezeket az elmúlt majdnem 40 évben. Bár a klasszikus első időszak lemezei is kedvenceim között vannak, én nagyon bírom, hogy mindig kipróbálnak új irányokat is. Ennek csúcspontja számamra a sokszor elfeledett/leszólt Endorama, mely az egyik kedvenc lemezem tőlük, a szintén „hányattatott sorsú” Outcast mellett. Alapvetően az újabb kori lemezekkel sincs semmi bajom, sőt az Enemy of God-ot, a Phantom Antichrist-et zseninek tartom. A tavalyi Hate über alles viszont egyáltalán nem kapott el.
Sajnos a lemezeken jelentkező újító szándék élőben csak nyomokban érhető tetten. Mille eddig minden találkozásunkkor biztonsági játékot játszott. Néhány aktuális új lemezes dal mellett szinte ugyan azok a nóták kerülnek rendre a repertoárba. Ez nekem így többedszerre, kicsit már unalmas volt. Persze így is jó volt hallani a Violent Revolutiont, meg a Pleasure To Kill-t, de akkor is. Jó lenne, ha olyan nótákból is szemezgetnének, amiket sosem vesznek elő. Egy közel 40 éves életműből, ilyen király lemezekkel a hátuk mögött lenne miből válogatni. Ehhez hozzátenném, hogy ha valakinek ez volt az első találkozása élőben a bandával, akkor egy nagyon tisztességes műsort kapott.
A buli után újra, immár utoljára vettük az irányt a Blue Stage sátor felé, mivel még előttünk állt az arizonai thrasherek koncertje. Volt szerencsém már a csapattal találkozni, amikor is kiváló koncertet adtak. Phil Rind pedig még mindig a színtér legaranyosabb frontember. Furán hangozhat, de emberünk egy nagyon szerethető figurának tűnik a színpad elől. Örömkoncert volt a javából, melynek repertoárjában felsorakoztak a visszatérő Awakening nótái csakúgy, mint a korábbi lemezek dalai. The American Way, One Nation, Free, Love…Hate, és még számos klasszikus nóta, természetesen az elmaradhatatlan Surf Nicaragua mellett. Szerintem az egy órás set-re senki nem számított. A közönség ez komoly aktivitással köszönte meg a színpad előtt. Joey Radziwill pedig elfelejtette a túltolt grimaszolásait, ami szintén jót tett a koncertnek. Jöhetne már az új lemez is, mivel a visszatérő Awakening már 4 éves.
Kiváló este volt. Azt hiszem, innen csak az távozott csalódottan, akinek ez volt a célja.
Köszönet a képekért: Mate Eve
