Fémforgács
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
A 90-es évek elején megjelent death/doom metal pillanatokon belül megszülte első klasszikusait és ennek köszönhetően felütötték a fejüket olyan bandák is, akik nem féltek elindulni a teljesen szélsőségesnek mondható megoldások és kísérletek irányába. Gondolok itt a Winterre, Disembowelmentre és természetesen az Unholyra. A két műfaj keveredése mellett komoly hangsúlyt fektettek a depresszív témákra és bizony a lassulásokat is igyekeztek bőségesebben mérni más csapatoknál. Ennek a hullámnak lett a legkézenfekvőbb eredménye a Thergothon, melyet egyszerűen csak a funeral doom megteremtőjeként tartanak számon a banda 1991-ben megjelent első demójának, a Fhtagn-nagh Yog-Sothothnak köszönhetően. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy több horda is próbálkozott hasonló zenével abban az időszakban (néhány elfelejtett demót maga mögött hagyva), azonban a finneknek sikerült olyan esszenciális sötétséget letenni az asztalra, hogy teljesen rendszeridegen nehézsége ellenére is megtalálta a maga célközönségét megkérdőjelezhetetlen hangulatának és erejének hála. Nem sokra rá már Skepticism, Evoken, Mournful Congregation, Esoteric szintű zenekarok másztak elő az enyészet martalékává vált katedrálisok alatti rejtett sírboltozatokból, akik gyakorlatilag befejezték a műfajteremtést. A rajongók izgatottan kapták fel a fejüket egy-egy újabb izgalmas projektre a 90-es évek közepén, azonban az emlegetett klasszisok mellett azóta is csak elvétve kaphatjuk fel a fejünket valóban eredeti anyagok hallatán. Ennek legfőbb oka a már említett szélsőségesség, a maroknyi ember, aki igazán érti, érzi ennek a zenének a nagyságát és a szűkösnek mondható műfaji keret, amin belül valódi kreativitás, atmoszférateremtő képesség szükségeltetik egy maradandó alkotás megteremtéséhez. Azért akadtak jeles képviselők az ezredforduló után is, gondolok itt az Ahab zseniális bemutatkozására, a Bell Witch, Shape Of Despair, Colosseum, Pantheist anyagokra, de mellettük is akadnak bőséggel olyan másodvonalas bandák, akik képesek lehetnek kielégíteni a sötétség iránti vágyat, még ha leginkább tisztes iparos módjára is. Az utolsó fellendülés igazán 2005 és 2015 között zajlott le, melynek része volt az amerikai Catacombs mindmáig egyetlen, 2006-ban megjelent In the Depths of R’lyeh című nagylemeze.
Kikiálthattuk volna a műfaj új éllovasát is akár a rengeteg pozitív visszajelzés miatt, de a valóság sajnos megint távol áll ettől. A projekt mögött álló Jon Del Russi, művésznevén Xathagorra Mlandroth ugyanis nem igazán szeret másoknak alkotni, zenéjét leginkább magának készíti. Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy a Catacombs gyakorlatilag már az említett első hullám idején létezett Hieropanth néven, azonban Xathagorra nem kívánta különösebben nagy számban terjeszteni munkásságát. Még az is csoda, hogy egyáltalán pár demó és dal kikerült valahogy a nagyvilágba és ezek alapján bizony hamarosan érdeklődni kezdtek nála, hogy ebből a zenéből lesz-e még valami. A mára beszerezhetetlenné vált kiadványokon valóban extrém lassúságú, hangulatos funeral doom volt már hallható a kezdetektől, a hivatalos kiadásukig azonban még bő egy évtizednek kellett eltelnie. Állítólag Xathagorra fiókjában egyébként saját készítésű black, death metal albumok is rejtőznek, de inkább nem szeretné megmutatni senkinek… Az érdeklődés miatt a Hierophantot azonban nem földelte el, csupán egy névváltoztatás után újrarögzítette, véglegesre csiszolta a korábbi dalokat, ebből született meg az egylemezes sorozatunkba tökéletesen beleillő Catacombs.
Már csak a múltja miatt kult lemezről van szó, ha pedig azt is hozzávesszük, hogy a legtisztább formában tartalmazza a korai évek funeral doomját, egyéniséggel felvértezve, akkor már remélhetőleg felcsigáztam vele pár ember érdeklődését. Akárcsak a Thergothon, ez a projekt is szívesen hivatkozik Lovecraft munkásságára, mint fő ihletforrásra, azonban a finnekkel ellentétben a Catacombs nem kívánja olyan részletesen a mitológiát is a magáévá tenni. Xathagorra tételeiben a szörnyek helyett maga a nagybetűs lovecrafti atmoszféra, a teljesen kiszolgáltatottá váló emberrel szemben álló kozmikus rettegés és magány játssza a főszerepet, ami beférkőzik a szürkeállományunkba és nem hajlandó onnan eltávozni soha többé. Hangképei valójában alattomos férgek sokaságából tevődnek össze, melyek fokozatosan, belülről emésztenek fel bennünket. Ragacsos és rideg, nem evilági rémálmok megzenésítését tűzte ki céljául a projekt már a kezdetektől, az évtizedes munka gyümölcse pedig egy megkésett, kissé elfelejtett, de hibátlan mestermű, ami mindmáig az egyik leghatásosabb zenei megjelenítése az elképzelhetetlen borzalmaknak.
Zenészünk ehhez a hatáshoz nem használ különösebben nagy mennyiségű fegyvert, csupán az alapokat: lassú, monoton harangként búgó riffeket, földöntúli morgásokat és kimérten őrlő dobokat. Ugyanakkor van egy kifejezetten hatásos megoldás a lemezen, ami érdekessé teszi, ez pedig a föld alá hangolt témák mellett megjelenő élesebb, gyakran eléggé paranoiás hangulatot teremtő gitárhangok alkalmazása. Ennek lehetünk fültanúi már az album címét is szolgáltató In The Depths Of R’lyeh során, ami szimplán cammogós tempójával és 11 perces játékidejével már-már könnyed slágerként nyitja meg ezt a pokoli dimenziókba tett látogatást. Persze azért árnyal valamelyest a képen, hogy a Cthulhu sírjaként (alvóhelyeként) számon tartott R’lyeh nevű, ismeretlen eredetű városról regél nekünk, melynek gyomrában az örök istenség már nyitogatja a szemeit, hogy elhozza számunkra a végzetet… Itt ugrunk egy nagyot az időben és már csak az eltűnt emberi civilizációt, az átalakult mindenséget szemlélhetjük meg a többi tétel során. Lassan porrá váló városok romjai felett lebegünk kísértetként, fényétől megfosztott égitestek utolsó, hosszú és fájdalmas sóhajából kapunk ízelítőt, hogy aztán szembe nézhessünk az ősidőktől létező, eredendő sötétség birodalmával, melynek trónusán ott ülnek a valódi nagyságok: a káosz, a rettegés, az irigység és a rosszindulat. Rá kell döbbennünk, hogy ezek a “szörnyek” azonban nem más dimenziók és valóságok szülöttei, hanem a miénk, az ember pedig saját végzetének legfőbb előidézője.
Az In The Depths Of R’lyeh egy brutálisan súlyos, monoton rettenet, amit minden funeral doom kedvelőnek illik megismernie, de ne lepődjön meg rajt senki, ha még így is nehéz falatnak bizonyul. Több, mint egy órányi fokozódó nyomás, ami ahhoz hasonlítható, mintha folyamatosan süllyednénk az óceán mélyére, hogy megkeressük a túlvilági lényt. Külön érdekesség, hogy Lovecraft még földrajzi koordinátákat is megadott R’lyeh városának megtalálásához, ez pedig nem volt más, mint a Csendes-óceán egy olyan részének megjelölése, ami a legmesszebb található mindenféle emberi településtől. Szó szerint a semmi közepére váltunk jegyet a koronggal, annak tudatában, hogy az csak az odaútra érvényes…
2016-ban Jon Del Russi-ból hivatalos névváltás után valóban Xathagorra lett és ezen név alatt kívánta kiadni az összes utána következő anyagát. Interjúkban ígéretet tett rengeteg megkezdett projektre, beszélt félig kész Catacombs folytatásról, feleségével közös, gótikus doom lemezről, viszont súlyosbodó krónikus betegségről is beszámolt, ami nehezíti a munkát. Egyelőre annyit tudni, hogy a polcon gyülekeznek az ötlet darabkák, de hogy valaha is megjelenik még valami, az már sokkal kétségesebb.
